Joe Talbot és Jimmie Fails imádják San Franciscot. A ferde utcákat, a viktoriánus építészetet, a ködös történelmét, a furcsa lakókat, az elhagyott művészeket. Nem újonnan fellángolt szerelem ez, sokmindent megéltek itt, és figyelemmel követték a város folyamatos változását. A megváltozott dolgok között pedig csomó van amit kifejezetten utálnak, szóval nem egyszerű románc ez.  Szerencsére úgy gondolták, hogy a város iránt érzett érzelmeiket nem papírra vetve, hanem filmben fogalmazzák meg. Ez a városhoz írt, különös szerelmeslevelük.

A film arról szól, hogy Jimmie próbálja visszaszerezni annak a háznak a tulajdonjogát, amit a nagyapja épített, amikor első fekete telepesként megérkezett a II. világháború után San Franciscoba. Nem az a történet, ami jegyek milliót fogja eladni, vagy vezetni fogja az aktuális streaming platform számait. Főhősünk nem a tisztességesen meggazdagodó szegénylegény, aki a világot globálisan letaroló nagy ingatlankonzorciumok ellen küzd. Jimmie nem is  ügyvéd, aki cseles jogi játszmák során visszaszerzi a családi örökség tulajdonjogát. Jimmie egyszerűen csak szeretné visszakapni a házat, amiben gyerekkorában éltek és amit a felmenője saját kezével épített. Ha láttad azt a házat és megismered mellé Jimmiet, akkor pontosan megérted miért.

A film nem csak ennyiről szól, viszont ezt a részét is sikerült olyan érzelmesen tálalnia, hogy már csak ezért is érdemes lenne megnézni  . Ez főleg a főszereplő játékának köszönhető, akinek meglepő módon ez volt az első filmes szerepe. Biztos segített, hogy a történet nagyrészt a saját történetén alapul, de ez akkor sem egyszerű a feladat. Eszköztára talán pont emiatt puritán, viszont nagyon hatásos.. Amikor az édesanyjával találkozik a buszon, az számomra a film egyik kulcsmomentuma érzelmi szempontból. Egyszerű oda-vissza portréfelvételek, alig megírt, szerencsétlen szövegek kellemetlen szünetekkel. Mégis a két szereplő között húzódó teljes érzelmi spektrumot megismerjük, és ebben az alig két perces jelenetben nagyon sok mindent megtudunk a két karakter életélről. Lehetne dicsérni még sok apró karaktert, mert mind hozzáad San Francisco sokszínűségéhez, de a film szíve Jimmie és az ő barátsága Monttal. 

Furcsa a helyszínkeresést méltatni egy filmben, de ez egyrészt nem működne a gyönyörű ház nélkül, ami kívülről-belülről csodás állapotban van és már első pillantásra elvarázsol a benne rejlő történetekkel.. Állítólag a fazon, aki lakja hasonló megszállottja a háznak és a negyednek, mint Jimmie, úgyhogy nagyon könnyen és olcsón belement abba, hogy a háza díszletként szolgáljon egy debütáló filmhez. A talált házak és egyéb helyszínek pedig Adam Newport-Berra operatőr keze munkája által válnak teljes építészeti pornóvá. Gyönyörű képekkel operál, majdhogynem klisémentesen mutatja be San Franciscot és teszi az építészetet a film szerves elemévé. Frisco építészeti adottságait, sikerül úgy kihasználnia, mint más filmnek eddig soha. Simán elfogadnék egy albumot, amiben minden oldal egy épületfotó a filmből. Sőt igazából a többi portréhangsúlyos dolgot is mellé tehetjük, hogy igazán teljes legyen, mert  minden egyes beállítás különleges a filmben. Ugyan a nemsokára érkező Élősködőkben is fontos szerepet  kap egy ház, de számomra ez az év filmes háza.

Miközben már ennyi is bőven elég lenne ahhoz, hogy a The Last Black Man in San Francisco egy jó film legyen, az elsőfilmes Talbot szolidan feltölti ezt a személyes és helyspecifikus történetet nagyon releváns globális témákkal.  Úgy beszél a dzsentrifikációról, a változó környékekről, hogy egyértelműen San Franciscoról van szó, de Budapesti lakosként is ismerősek a problémák. A különbség az olyan nüanszokon múlik, hogy ott a japán populációt tüntették el kényszerintézkedések során, illetve a legénybúcsús társaságok ott a villamosról üvöltve zavarják a város életét. Teljesen egyedi szemmel mutatja be a Bay Area nagy változásait, mégis olyan dolgokat látunk, aminek többségét a világ más nagyvárosaiban is átélik az emberek. Nyilván azon a területen sokkal erőteljesebb a feketék szegregációja, illetve a start-upok San Franciscojában  a gazdagok és szegények közti különbség is sokkal hangsúlyosabb, mint nálunk. Ezeket a témákat azonban nem Jokerhez fogható didaktikussággal kapjuk az arcunkba, hanem szépen beleépül a karakterrajzokba. A film szereplői ráadásul  90%-ban férfiak, a maszkulinitás és annak hiánya is folyamatos drámai ütközőpont. Jimmie és Mont a két utolsó művészember a saját közösségükben, ami helyből kívülállóvá teszi őket az amúgy is a társadalom szélén élő közegben. Vagy ott van Kofi, aki a főszereplőnk ősrégi barátja, segített is neki, amikor együtt tengődtek kisebb korukban a közösségi szálláshelyeken, de amikor az utcán bandázik, akkor ő a legvéresszájúbb utálója. Akármilyen kicsi karakterről is van szó, mindenkinek több árnyalata van és mindenki jelentős alkotóeleme a város sokszínűségének. A városnak, amit mindenki az otthonának érez, minden rossz irányú változása ellenére. Ugyanúgy, ahogy Jimmie is annak érzi a házat, attól függetlenül, hogy neki vagy a segwayes idegenvezetőnek van igaza.  Legutóbb ezeket a témákat hasonlóan kendőzetlenül de minden klisétől mentesen talán a Blindspottingban láttam, aminek simán lehetne ez a darab a komfortosabb, meghittebb, érzékibb testvérpárja.  Double-Feature-ben kellene ezeket mutogatni borongósabb napokon a Blindspottinggal befejezve, napos őszi estéken pedig azzal kezdve.

Nehezen hihető számomra, hogy ez egy kickstarter pénzből indult elsőfilmes projekt egy olyan főszereplővel, aki ezelőtt nem játszott semmi másban. Minden résztvevő mesteri teljesítményének köszönhetően egy nagyon emlékezetes dolgot sikerült alkotniuk. Nagyon személyes, kis léptékű történet, ami mégis legalább annyi témát érint, mint amekkora szíve van. És ugyan a film végén kimondott tételmondatnál egyértelművé lesz, hogy ez a városnak írt szerelmeslevél egyben fájdalmas búcsúzás is, de a felvázolt problémák ellenére én a stáblista legördülése után egyből San Franciscoi repülőjegyek nézegetésével kezdtem.