Kemény, hogy az ötödik héten vagyunk már túl elzártságban, az írás pillanatában 37. filmen vagyok túl (benne olyanokkal, amikről még nem írtam), ha valakit érdekel itt gyűjtöttem össze őket személyes preferencia szerint.

Ezen a héten is elég változatos volt a felhozatal van benne francia művészfilm, hip-hop doksi, újabb Miyazaki rajzfilm illetve a Vakfolt pdocast ázsiai évadjának egyik eddig legjobb filmje, Guy Ritchie visszatérése és Klaus Kinski megigéző nézése is.

MÁS

Quiznight.hu

Kezdjünk valamivel, ami eltér a szokásos karantén naplóktól. Gondoltam ajánlok egy alternatív szórakozási formát is, mint az első héten. A Quiznight.hu csapata minden héten hétfőn kocsmakvízt rendezett még az izolációs időszak előtt, de mivel nyilván itt sok ember összegyűlik és jól érzi magát, ezek elég gyorsan le lettek lőve. Bartha Álmos viszont nem adta fel és elindította az online kvíz sorozatot, ami hangulatában egész jól tükrözi milyen is egy ilyen kocsmakvíz élőben. Főleg akkor, ha van otthon mindenkinél mit inni.

Hétfőnként a facebookon élő videóben vezeti le a kvízt Álmos, amit online lehet kitölteni. Emellé kell a csapatnak még egy platform amin a kérdéseket meg tudják vitatni és már kész is az önfeledt két órás szórakozás. Témájában elég sokrétű a kérdéssor mindig, azért állandóan belecsúszik egy-két olyan kérdés, amire csak az tud válaszolni, aki mesterien mozog egy bizonyos niche témában. Valami nehezítés mégis kell. Összességében viszont az általános műveltséged kapirgálja, szórakoztató elemekkel, mint az anagrammák vagy a néha rendkívül fárasztó képrejtvények.

Közben a technikai korlátozások miatt óhatatlanul is eluralkodik a káosz, hiszen valakitől visszahallod Álmost, aztán a legrosszabb pillanatokkor már mindenki lenémította, hogy ne zavarjon. Ha pedig tényleg kocsmai hangulatban töltitek akkor elkerülhetetlenek a baráti/családi viták egyes válaszok helyességén. Közben a facebook élő alatt mindenki hasonló van jelen így a majdnem kétezer játékossal tényleg úgy érzed, mintha valami virtuális kocsmában lennétek. Ami a legjobb az egészben, hogy eddig bármikor játszottunk, eszünkbe se jutott az egész körülöttünk folyó őrület. Legközelebb jövő hét hétfőn (április 27. ) 8 órakor jelentkeznek újabb feladatsorral!

FILM

Contempt (1963)

Nem double featureként néztük egymás után ezt a két filmet, sőt igazából a házi filmklubunk külön kategóriáiban indultak. Mégis mindkettőben olyan párkapcsolatok szerepeltek, amik ideálisnak néznek ki elsőre, de mégse azok. Aztán itt a hasonlóság a két film között meg is állt. A Contempt Jean-Luc Godard metafilmje a filmkészítés folyamatáról és párkapcsolatokról és az ezeket átfogó megvetésről. A francia újhullámot sőt Godard filmjeit is ismerem minimálisan, úgyhogy abszolút nem ért váratlanul a film stílusa, viszont meglepve vettem észre 30 perc után, hogy fogalmam sincs igazán, hogy mi miért történik, miért veszekszik a film két főhőse. Miért hangzanak el azok a mondatok amik, és miért változnak mindenféle alap nélkül a nézőpontok? Hogyan kapcsolódik a filmforgatás és a nagy elméleti diskurálás, amit három különböző nyelvről fordítanak mindenfelé a párunk életéhez? Mit keres itt Fritz Lang? Meg aztán el is aludtam, de másnap csak nekiveselkedtem még egyszer és elaludtam újra. Harmadikra viszont dacból is végignéztem és vártam, hogy vége legyen. Azt én értem, hogy a producerek gonoszak és kiölik a művészi hajlamot az alkotókból. Azt is értékelem, hogy a belső terek tele voltak menő bútorokkal és a külső jelenetekkel egyetemben szépen voltak fényképezve. Brigitte Bardot meg gyönyörű. De sajnos egyáltalán nem tudtam kötődni a film történetéhez, a szereplők dilemmáihoz és a filmelméleti diskurzusokhoz sem.

Porco Rosso (1992) - NETFLIX

Miután felszálltam az ázsiai vonatra már nem volt megállás, Hayao Miyazakihoz pedig lelkesen térek vissza. Második világháború után az Adriai-tenger tele van turistahajókkal és többek között rájuk leselkedő légikalózokkal. Porco Rosso egy leszerelt háborús hidroplán pilóta, aki manapság leginkább ezeknek a kalózoknak a lelövéséből él. Ráadásul egy malac. A premissza alapján ez úgy tűnt, hogy a kislányom elé ez még sokáig nem fog kerülni, úgyhogy most apa nézett egyedül animációs filmet. Ezek a hidroplán pilóták amúgy sokkal bátrabbak, mint Tom Cruise a Top Gunban, ráadásul sokkal jobban néznek ki a gépeik is. Mennyivel jobb egy Földközi-tengeren lévő barlangos szigetből a vízről felszállni, mint egy repülőgép anyahajóról. Komolyan mondom, Maverick elbújhat Porco Rosso mögött, még az orra sem olyan turcsi.

A Ghibli stúdiról köztudott, hogy az esztétikára soha nem lehet panasz, nagyon hatásosan tudjak a klasszikus technika használatával vegyíteni a cukiságot és a gyönyörűséget. Akármennyire is nyálasnak hangzik, a film megnézése után mindenkinek nehezebb lesz visszafogni magát, hogy a #maradjotthon mozgalom mellett kiálljon. A repülők kicsit visszafogottabbak, mint a Flúgos futam tákolmányai, mégis könnyen megkülönböztethetőek és külön karaktert kölcsönöznek a pilótáiknak. De a tájak és az azokon vívott légicsaták adják a film igazi csúcspontjait grafikailag. Miyazakiról az is köztudott, hogy nagyon érzékeny mesélő és rendkívül jól vegyíti a valóságot a fantáziavilággal. Viszont itt úgy érzem a film egy kicsit gyengén teljesít, dramaturgiailag sok helyen átugrunk fontosnak tűnő pontokat és Porco háttértörténetében meghúzódó átkot is csak kerülgetjük, mint a forró kását. Képes rá, hogy igazán mélyen megérintsen, ha szeretne, de sajnos annak az egy felhők feletti jelenetnek túl gyorsan vége is szakad. Nem érzem úgy, hogy a legerősebb Ghibli alkotások közé tartozna, de azt érdemes tudnod, hogy ami náluk középszerű az világszinten még mindig a topnak számít. Repülőmániásoknak, vagy Olaszországba vágyóknak nagyon szívesen tudom ajánlani.

The Gentlemen (2019)

Mennyire vártam már, hogy Guy Ritchie visszatérjen a korai önmagához. Soha nem gondoltam azt, hogy egy rendezőnek mindig ugyanazt kellene csinálnia, hiszen, akkor azért előbb utóbb eléri az önismétlés. A RocknRollát és a Revolver valószínűleg emiatt felejtettem el. De Ritchie azért elég rossz irányba kezdett el kibontakozni, amikor klasszikus figurákat szeretett volna újraértelmezni. A legutóbbi két filmjét én bevallom a trailer alapján kihagytam. Ha egy Guy Ritchie filmnek már egy épkézláb előzetest se tudnak összekaparni, akkor a végtermék se lehet igazán remek. Meglepetésként ért The Gentlemen előzetese, előtte semmit nem hallottam róla, hogy készül újabb filmmel, szkeptikusan kattintottam rá a marketinganyagra és ha mással nem is, de Hugh Granttel teljesen megvett. Elindult a film és meg kellett állapítanom, hogy a visszatérés elérkezett és én ezt nagyon élveztem.

Ugyan kicsit öregebb és döcögősebb lett, a sok pénztől és hírnévtől pedig talán túlzottan puccos is, de a The Gentlemen a korai filmek stílusát hossza vissza. Csavaros sztori tele kis- és nagystílű bűnőzővel, akik imádnak pofázni. Drogok, kocsik, fegyverek, ahogy azt kell. Az első nagy monológtól kezdve szórakoztató végig és tudott meglepetést okozni több csavarral is, a sok ugrálás miatt néhol megtör a koherencia, amit kevésbé éreztem a Lock, Stock..-nál és a Snatchnél. A színészeket viszont imádja a forgatókönyv és láthatóan a színészek is imádják játszani a rájuk bízott manírokat. Nyilván Hugh Grant lesz a nagy döbbenet mindenkinek, mert annyira újszerű neki a szerep, de nálam mégiscsak Colin Farrell erkölcsös bokszedzője viszi a prímet. A lordok világa és az amúgy is nagymenő gengszterek közege indokolt a tétek emelése miatt. Egy sarki drogdíler örökségéért maximum pár csöves veszekedne, Mikey drogbirodalmára már nyilván sokkal többen rákapnak, köztük igazi nagyágyúk. Ennek ellenére nekem hiányzott az igazi utca szintű bűnözés, a koszosság, a disznók elé vetett halottak, a lepukkant menekülő autó, na meg a nagyszájú boxos cigányok. Popcorn mellé, kólával tökéletes szórakozás tud lenni ennek ellenére is, bár ha női néző vagy készülj a kilencvenes és kétezres évek férfiideáljainak koros változataira, hogy ne érjen sokként.( nem értek egyet, jól áll nekik az öregedés! )

LA Originals (2020) - NETFLIX

Besétál a kamerába Estevan Oriol, aki a film rendezője és tárgya is egyben és elmeséli, hogy azért csinálja ezt a filmet, mert tele van 25 év videókkal és képekkel dokumentált anyagával, amiket még nem látott még senki. Kicsit nárcisztikusnak tűnik a dolog egészen addig, amíg ki nem derül, hogy kis túlzással Mr. Cartoonnal együtt ők segítettek abban, hogy a 90-es évek hip-hopja úgy nézzen ki, ahogyan ma ismerjük. Ketten megalapították az SA Studios ugyan a los angelesi Skid Rowban (kb. a belvárosi nyomornegyed) volt, de így is a legmenőbb stúdiónak számított a nyugati parton. Estevan fotózott, videózott, turnét managelt, Mr. Cartoon meg tetovált. Közben az akarásuknak és egy két szerencsés találkozásnak köszönhetően mindkettejük neve megkerülhetetlenné vált nem csak a hip-hopban, de az amerikai popkultúrában.

A film célját még mindig kicsit nehéz belőni, a 80-as és 90-es évek Los Angelesben elég mozgalmas időszak volt, tele érdekes témákkal, amikbe a film tudatosan bele is nyúl. Rendőrségi zaklatások, utcai lázadások, lakhatási problémák és a vele jövő drogválság. Ezek mind belekerülnek a filmbe, de valahogy pont annyira mászunk bele a témákba, hogy a kényelmetlen kérdéseket ne kelljen már feltenni. Ha hírességek tablójaként tekintünk a filmre, akkor annak kiváló, bár ezt mindenki döntse el magának, mennyire szereti az ilyet. A filmben felszólal a nyugati szcéna teljes krémje, Kobe Bryant, Travis Baker, Beyoncé meg annyi más A listás, hogy arra külön bekezdést lehetne szánni. Sok jó sztori előkerül, de vannak, akik csak beköszönnek Oriol kamerájába, miközben Cartoon éppen tetoválja őket. A koncert felvételek és a turnévideók ezekkel szemben talán sokkal érdekesebbek és Oriolhoz hasonlóan én is le voltam döbbenve, hogy tényleg ő az egyetlen aki kamerát fogott a kezébe ilyen eseményeken. Mindezek ellenére a végére érve azért csak úgy éreztem, hogy a film az Oriolba szorult hiúságból fakad. A fotó és videó művészete sokat változott a válság után, amikor először le kellett húzni a rólót a stúdión, a film alapján pedig úgy tűnt, ő tudott kevésbé alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz. Bár a Netflixre dokumentumfilmet csinálni manapság elég menő dolog (lásd még Tiger King és The Last Dance), úgyhogy úgy tűnik csak megtalálta a modern formáját a mondandója közlésének. A felszínessége ellenére is nagyon jól működik tablóként, a műfaj szerelmeseinek pedig igazi kincsesbánya lesz.

Aguirre, the Wrath of God (1972)

Megfogadtam, hogy angol címekkel hivatkozok mindig a filmekre, de ennél a filmnél tikkelt az ujjam, hogy az eredeti német címet írjam. Ahogy kimondom, hogy "Aguirre, der Zorn Gottes" és ránézek Klaus Kinskire már kiráz a hideg. Werner Herzog 72-es klasszikusában Pizarrot követhetjük nyomon, ahogy próbálja felfedezni a legendát, El Doradot. Már az első jelenetben látszik, hogy mennyire reménytelen ez a vállalkozás, nem csak a hegyorom miatt, amin átvágnak, hanem a csapat összetétele miatt is. A spanyol felfedezők teljes páncélban egyáltalán nem a kánikulára vannak a felkészülve, az inka segítők már a véglegetekig vannak hajtva, és bármennyire is csodás látni, hogy a korabeli férfiak mennyire ragaszkodtak női családtagjaikhoz a nagy utakon, de a dzsungelen nem lehet átvágni hordszékben.  A kezdeti főleg klímából adódó nehézségek után Pizarro egy előörsöt küld, hogy megtalálják az aranyvárost, vezérnek megteszi Don Pedro de Ursuát, másodiknak a sorban pedig Don Lope de Aguirre-t (az isten haragját). A történetet egy pap fennmaradt jegyzetiből építették fel, de mégha nem is ismerős, a végkimenetelre mindenki az első perctől bátran fogadhat. Ezek a conquistadorok nincsenek arra felkészülve, amit a természet tartogat nekik és előbb utóbb becsavarodnak annyira, hogy kényszeresen ragaszkodjanak El Dorado mesés kincseihez. Elég egy apró jel, egy indián nyakában talált aranyrög formájában, hogy addikciójuk újra szárnyra kapjon és addig hajszolják ezt a reménytelen álmot, amíg ott nem pusztulnak.

A film, ahogy a kalandoraink küldetése is, rendkívül embert próbáló. Werner Herzog nem siet sehova a történetmeséléssel, minket is valami hasonló transzjellegű állapotba helyez mint szereplőit. Embert próbáló készítés szempontjából is, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezt 72-ben helyszíneken kivitelezni igazi háború lehetett. Harc az emberek és a természet egyik leggyönyörűbb, de egyben legkegyetlenebb formája között. De nem csak a technikai bravúrja miatt és botrányos története miatt jó film az Aguirre. A gyönyörű tájak között az ember állati oldala rajzolódik ki minden szereplőben. A katonáktól még talán természetes is, de a papunk, az indiánok elijesztésére hozott feketebőrű Okello és a benszülött segítők is elérnek emberségük végére. Akár önkéntesen, akár kényszerítve. Aztán persze ott van Aguirre, aki a film során vadkanokhoz fogható brutális erőt, jaguárokra jellemző ragadozó ösztönöket mutat és persze ott lakozik benne a kígyó. Annak minden fajtája. Ursuát és az őt követő erőrendet úgy vérezteti ki, mint egy méreggel maró vipera, amikor pedig érvényt kell szerezni az akaratának, úgy fojt meg bárkit, mint egy anakonda. Klaus Kinski pedig teszi mindezt sokszor a szemével. Elképesztő, ahogy ez a csávó nézni tud. Már a The Great Silence-ben is feltűnt (múlt héten volt róla szó), hogy ő a jelenlétével játszik, rendkívül kevés, de annál kifejezőbb eszközzel. Amikor pedig a végjátékhoz érünk, ahogy a majmokkal teli tutajon őrjöng magában, azt tátott szájjal néztem végig. Akik bírják a kicsit meditatívabb tempójú filmeket meg az aranyhajhászás témáját, azoknak már az utolsó jelenetért érdemes megnézniük. Nagyon emlékezetes befejezés.

KÖNYV

James S. A. Corey - Perszepolis felemelkedése (Térség 7. kötet)

A könyvajánlóim nem lesznek sokszínűek a közeljövőben. Bár a 6. kötet nem tartozott a kedvenceim közé, de szépen felkínált új izgalmas terepeket a sorozat hármas záródarabjainak. A Perszepolisz felemelkedését rekordsebességgel olvastam el és ez már egyáltalán nem okozott csalódást, így előre le tudom lőni a poént, hogy a következő könyv rovat a Tiamat dühéről fog szólni. Az izgalmas cselekmény annyira nem akart ereszteni, hogy a lustaságomon kívül erre fogom leginkább a bejegyzések jelenlegi csúszását, így megfogadtam, hogy amíg nincsenek leróva az ilyen jellegű tartozásaim, addig nem kezdek bele a következő kötetbe. Ehhez pedig elég erős önmegtartóztatás kell, mert a 7. kötetben bőven volt esemény, ami azonnali olvasásra késztetne.

Azt szerettem eddig is az Expanseben, hogy amikor kissé fanyalogtam valaminek a hiányán, akkor a következő kötetben pont azt hozzák, miközben az elvárásaimat folyamatosan túlszárnyalják. Már éppen kezdtem azon aggódni, hogy túlzottan zsúfolt lesz a könyvekben leírt időszak. Nincs az a galaktikus skála, amin ennyi földrengető esemény belefér ilyen kevés időben és nincs az a legénység, aki ezt mind túléli. Aztán végre időt ugrunk az előző könyvtől és máris jön az új és valós fenyegetés. A Rocinante legénységén is meglátszik az idő vasfoga és úgy tűnik többet öregedtek a viszonylag nyugodt szerepben, mint a folyamatos háborúzás alatt. Alex túl van egy újabb váláson, Amos csontjai már gyengülnek és hiába ő még a faszagyerek, de már nehezebben viseli a veréseket, Naomi és Holden meg nyugdíjba akarnak vonulni. Aztán jön Duarte és Laconia és semmi sem úgy alakul, ahogy szeretnék. Tetszettek az új karakterek, a konfliktusok érdekes pontján voltak, és mind Dobos, mind Singh tudott újat mutatni. Ugyan a két karakter hasonló alapállásból indít, de mégis a családjuktól távollévő, maguk vezetői képességeiben kételkedő parancsnok két külön aspektusát mutatják be a háború vesztes és nyertes oldaláról. Az előző kötettel ellentétben az baromi jót tett a történetmesélésnek és a karakterépítésnek, hogy itt korlátozott számú szereplő kapott saját fejezetet. Mindenki dilemmáját sokkal jobban át lehetett érezni és igazán lehetett ragaszkodni hozzájuk ellentétben a Babilon hamvaival. A történet pedig az elejétől izgalmasan indul és nem is igazán akar csillapodni, a Laconiak "csodafegyverének" pedig el se tudom képzelni milyen következményei lesznek a következő kötetben.