Ugyan újra sikerült ez hosszabb időre eltűnnöm (a blog.hu-ra való költözés is csak sunyiban történt meg), de az önkéntes izoláció során többször van arra szükségem, hogy az agyamat lefoglaljam. Ennek egyik módja a kultúra magamba szippantása, de gondoltam kikapcsolna az is, ha utána kiírnám magamból. Ezért nekiállok nagyjából heti rendszerességgel karantén naplózni, amiben megpróbálom röviden összeszedni, hogy mire sikerült időt szakítanom, na meg persze azt, hogy tetszett-e. Nem fogok egy-egy dologba mélyenszántóan belemenni, viszont azért szeretnék mégis egy kicsit többet írni annál, mint, amit a letterboxd naplómba szoktam, amit egyébként a baloldali twitter feedben is elérsz. Remélem találsz benne valamit, amivel te is lazíthatsz a jelenlegi helyzetben. A munkahelyemen már múlt hét szerdától ajánlott volt a Home Office, tehát lentebb március 11-től március 19-ig tartó időszakot olvashatjátok, kicsit így talán hosszabb lesz, mint a következők, de teljes képet ad arról, hogy a bezártáságot mivel is töltöttem.

PODCAST

Vakfolt

Elég sok ázsiai filmet pörgettem végig a napokban és ehhez semmi köze nincs a vírusnak. Van egy podcast, amit egy ideje már hallgatok, Vakfolt podcast néven gyakorlatilag bármilyen megszokott helyen megtalálod (Spotify, iTunes, stb.). Ebben Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter próbál sorra venni olyan filmeket, amiknek fontos helye van a filmkultúrában, viszont nekik valahogy még is kimaradtak ezek. Próbálják a popkultúrális vakfoltjaikat befoltozni, így született meg a podcast neve is. Kezdetben kisebb blokkokat alakítottak ki, melyekben valamilyen rendező elv mentén néztek filmeket. Hasonló téma, egy meghatározó időszak filmtermése, azonos rendező, színészóriások. Újabban viszont egész évadokat fűznek fel egy témára, vigyázva arra, hogy elegendő műfaji, hangulati szabadságot kapjanak a filmek kiválasztásakor. Az aktuális évad pedig ázsiai filmekkel foglalkozik, amik közül rengeteget szerepelt a saját watchlistemen is, úgyhogy gondoltam ideje bepótolni a hiányosságaimat és beszállni erre az évadra.

Az eddig megnézettek alapján nagyon király alapanyagokat gyűjtöttek a srácok és a filmenként nagyjából egy órás podcastok rengeteg plusz információt adnak a mozgóképes anyag mellé. Minden epizód rendkívül jól megszerkesztett, tele András és Péter személyes véleményével és extra érdekességekkel. Minden epizódban próbálnak átfogó képet adni a rendezőről, a film készítésének hátteréről, a helyi kultúrális hivatkozási pontokról mielőtt belevágnak a film teljes átbeszélésébe. Az évadban visszahoztak egy kreatív játékot is melyben gondolatban megpróbálják remakelni a filmet. Új rendezőt, új színészeket és kicsit új értelmezést is keresnek a nagy klasszikusoknak. Mivel itt teljesen szabadjára engedik a fantáziájukat ezért szoktak olyan ötletek előkerülni, amikért helyből petíciót kellene indítani ( Tokyo Story by Greta Gerwig vagy akár a magyar A Touch of Sin). Nagyon érdekes párhuzamokat húznak így egymástól távol álló alkotók között.

A műsor nagy részét kitöltő elemzéstől pedig nem kell megijedni, bátran tudom ajánlani mindenkinek, még ha nem is szokott egyébként elmélyülni filmelemzésekben. András és Péter nagyon érdekes gondolatokat szoktak megfogalmazni, mindezt közérthetően. Amikor már azt hinnéd elvesztél a jelzőkben és a filmes szakkifejezésekben, akkor mindig szakítanak időt arra, hogy elmagyarázzák, hogyan is működik egy-egy eszköz és azzal milyen hatást lehet elérni. A két fiú nagyon jól működik együtt, újabb gondolatokra sarkallják egymást beszélgetés közben. Mindeközben én meg úgy érzem kicsit, hogy szintén a folyamat részese vagyok és újra átgondolom a láttotakat, újabb értelmezéseket fedezek fel a filmben a podcast hallgatása közben. Jó arányban vannak súlyozva a negatív és a pozitív kritikai észrevételek is és próbálják teljes kontextusukban kezelni a filmeket, így segít elismerni egy-egy film értékességét még akkor is, ha a személyes véleményünk nem mindig találkozik.

Szóval, ha érdekelnek jobban a filmek és te is szeretnéd a saját vakfoltjaidat betömködni, akkor irány a honlapjuk, facebook oldaluk és nézd ki azokat, amiket te is szívesen pótolnál, majd hallgasd meg mit gondol róla András és Péter. Ha pedig anyagilag is szeretnéd támogatni a munkájukat, akkor irány a patreon, ahol havi 3 dollárért cserébe extra tartalmakat is kínálnak.

FILMEK

Tokyo Story (1953)

Akira Kurosawa mellett a másik klasszikus japán rendező zseni Yasujirō Ozu, akinek a munkáját szokta dícsérni Paul Danotól kezdve Bong Joon-hon át Michael Ceráig sok mindenki. Én meg szégyenszemre eddig egy filmjét se láttam. A Tokyo Story után viszont belekezdek majd a teljes filmográfiájába.

A Tokyo Story a II. világháború utáni japánban játszódik és generációs különbségekről szól, egy családon belül ábrázolva ezt. Egy szülőpár úgy határoz, hogy meglátogatja a már felnőtt gyerekeit, erre ugyanis elég ritkán kerül sor, mert nagyon messze laknak tőlük. Ennyi, semmi több. De emögött a találkozás mögött egy sokrétű családi dráma alakul ki  lassan, szituációról szituációra. Komótosan adagolva a történetelemeket a pontos kapcsolati rendszereket. Nekem személy szerint a tempóval volt problémám és azon az se segített, hogy Ozu nem igazán mozdítja meg a kameráját, sőt a szerkesztett képen belül se igazán történnek mozgalmas dolgok. Valahogy mégis rendkívül sok érzelmet tud belepakolni ebbe a filmbe és nagyon mellbevágóan tárja elénk, hogy hogyan tudnak családon belül generációk eltávolodni egymástól. Abszolút nem szájbarágós az üzenet, nincsenek igazán gonosz és jó figurák, mégis egy nagyon jó kis tanítással szolgál szerintem az életre és biztos, hogy ebből a szempontból sokáig velem fog maradni az élmény.

Bad Times at the El Royale (2019)

Emlékszem ennek a filmnek a trailére, egész jó kis szereplő gárda van összezárva valami motelben mindenféle kétes indítékkal. Ráadásul Drew Goddard rendezte, aki rohadtul érdekessé tette magát a Cabin in the Woods című első filmjével. Aztán el is felejtettem. Ott csücsült a driveomon már régóta, valahogy mégse éreztem rá indíttatást, hogy nekivágjak. Aztán elindult a film: kellemes soul nóták, frankó karakterek, jó kis színészek által eljátszva, pörgős párbeszédek és csavaros sztori. Aztán egyszer csak leült, akkor amikor leginkább pörögnie kellett volna, a végjátékra már nem igazán tudta fenntartani az érdeklődést. Szétesik az utolsó félórára és nincs egy hete, hogy néztem, de már nem is emlékszem a lezárásra. Egynek elmegy, mert a maradék időben tényleg szórakoztatott, de a filmet ugyanolyan gyorsan fogom elfelejteni, mint az előzetesét.

Audition (1999)

 Egy újabb vakfolt podcastes ajánlás következett, amibe már bátran vágtam bele az első két film után. A podcastben téma volt, hogy vajon meg lehet-e úszni a spoilereket egy több, mint 20 éves filmnél. Mintha ott valakinek sikerült volna (poszter és automatikusan feljövő képek alapján szerintem esélytelen), de őszintén ez a film nálam annyira mellément, hogy az adást sem voltam egyelőre hajlandó végig hallgatni. Én vártam, hogy mikor jön az, amiről ismerem a filmet és addig teljesen eluntam magam, a telefonomat csak azért nem tudtam állandóan nyomkodni, mert a japánt, ha figyelek se értem, nemhogy csak háttérzajként. Nekem melodrámaként egyáltalán nem működött, mivel vártam az ázsiai filmekre oly jellemző műfaji váltásra. Majd amikor az elérkezett, akkor igazából az se tetszett. Amit bírtam az viszont a film álomszerű szerkesztése, de ezt is azért teszem ide, hogy ne csak ekézzem ezt az alapművet. Ha bele tudsz menni ismeretlenül, akkor hajrá, lehet, hogy neked jobb lesz. Meg majd, ha a beszélgetést meghallgatom, lehet, hogy elismerem a film létjogosultságát, de nekem így a csavar ismeretében nem tetszett egyáltalán.

Smurfs:  The Lost Village (2017)

Igen, karanténban megdölnek az ember nevelési elvei, befejeztük ezt a filmet is Lilivel. Netflixen ezt találtam meg legegyszerűbben magyarul. Nem volt rossz, de nem szeretnék róla beszélni.

Fireworks (1997)

Újabb melankolikus és lassú tempójú japán film már a kilencvenes évekből. Takeshi Kitano kultikus rendezőnek számít japánban, a Hana-bi pedig általában hivatkozási alap az életművéből. Ezt a filmet mindenkinek látnia kell, még úgyis, hogy tudom, hogy az amerikai filmeken szocializálódott emberek utálni fogják. A film egy rendőrről szól, aki egy balul elsült akció után elhagyja a szolgálatot. A felesége leukémiában szenved, a kezelése pénzbe kerül, úgyhogy a főhősünk Nishi a beáll jakuzának és így próbálja megteremteni a boldog élet feltételeit. Ez így simán működhetne egy nagyon jó hollywoodi zsánerfilmként is, de nem Kitanonál.

Azóta is keresem az igazán jó szót, hogy jellemezzem Kitano rendezési stílusát, mert nagyon sok minden konvenciónak ellentmond, amit csinál. Furcsa? Érdekes? Szokatlan?

Az időkezelése teljesen töredezett, fontos elemeket egész egyszerűen csak átugrunk a sztoriból és magára hagyja a nézőt, hogy töltse ki; néha látszólag teljesen oda nem illő montázsokkal tarkítja a történet mellékszálát; a fontos drámai kapcsolat gyakorlatilag szótlanul és nagyon minimális színészi játékkal történik; az akciójelenetek meg erőszakosak, de valahogy a kamera nem úgy áll, ahogy szerinted jó lenne. A végére meg kapunk egy olyan lezárást, amit ezerféleképpen lehet értelmezni. Közben megy előre a film és mégis működik, kizökkent miközben beszippant.

Azóta sem találtam meg a megfelelőt jelzőt, amivel körül lehet írni Kitano hozzáállását a filmezéshez. Nálam a végére az élmény teljesen jól működött és ajánlom mindenkinek, aki valaki kicsit mást kerest a filmezésben, mint a sztenderd narratív mesélést. Engedd el a konveciókat, indíts el nyitottan és utazz végig a szereplőinkkel ezen a történeten.

Extra Ordinary (2019)

 "Putting the Normal in Paranormal" szlogennel már került is anno a watchlistemre a film és ezt a premisszát be is váltotta. Igazi szerencsétlen vidéki ír szereplőink küszködnek a saját személyes történetükkel, miközben próbálnak megfékezni egy borzasztó egyslágeres énekest, aki éppen újabb áldozatot szeretne bemutatni a Sátánnak, hogy a következő albuma is termelje a lóvét. Mit tud ellene tenni egy paranormális ügyekkel is foglalkozó autós oktató és egy Martin Martin nevű átlagfigura, amikor kiderül, hogy Martin lányát szemelték ki, mint következő szűz áldozat?

Persze a történet váza síkegyszerű, viszont nagyon jó humora van a filmnek és jól csavar a szellemes, sátánistás filmek alaptételein. Mire a végjátékra értünk, már láttunk ektoplazmát hányó ördögüzőt, két személyt egy testben, többször félresikerült szűzáldozatot és lehulló parókákat is. Ha valaki szórakozásra vágyik és szereti a Shaun of the Dead-hez hasonló hülyüléseket, akkor az Extra Ordinary jó irány tud lenni a bezártság alatt. Messze nincs olyan jó, mint Edgar Wright művei az teljesen egyértelmű, de erős hetesnek ez is elmegy.

REALITY TV

The Circle - Brazil (2020)

Eredetileg a Channel 4-on indult The Circle az Egyesült Királyságban, de én először az amerikai változattal találkoztam a Netflix kínálatában. A koncepció hasonló, mint sok más valóságshownál: alapos kritériumok alapján castingolt szereplőket bezárnak egy házba, míg a végén csak egy maradhat, aki viszi a nagy lóvét. Az első plusz pont, hogy nincs semmiféle közönség reakció. Ez még nem újdonság, de nálam ez alapfeltétel ahhoz, hogy egyáltalán leüljek egy valóságshow elé. A The Circleben a trükk az, hogy minden szereplőt a ház egy különálló lakásába zárjnak és csak és kizárólag hangirányított chaten keresztül beszélgethetnek a társaikkal. (Teszem hozzá, hogy a hangirányítás nyilván kamu, annyira összevissza beszélnek és olyan szépen dekódolja, hogy mi belőle az üzenet és hogyan nézzen ki, hogy ez tuti nem igaz.) Illetve a játék bizonyos szakaszaiban képet oszthat meg a saját profilján. Olyan mintha egy videó- és hangképtelen facebookon lehetne csak kommunikálni  egymással. A valóság pedig itt kiéleződik és az emberek még nagyobb arányban kamuznak arról, hogy kik ők, mint a játékon kívül.

Más reality műsorokhoz képest rendkívüli szórakoztató nézni az emberek ténylegesen őszinte reackióit. Így, hogy mindenki egyedül lakik elkülönítve nem igazán törődnek az érzéseik kifejezésével. A műsor szerkesztői pedig ezeket a reakciókat nagyon kreatívan vágják egymás mellé. Így többször szemtanúi vagyunk, ahogy a nagymenő csajozógép elküldi az üzenetét a tenyerét dörzsölve, már biztosnak gondolva, hogy a szomszéd csaj az ő oldalán áll és támogatni fogja minden kitiltásnál. Majd átvágunk a szomszéd szobába, ahol egy szakállas nagydarab csávó röhögi ki az éppen kapott üzenetet. Majd nekiáll megfogalmazni egy olyat, amivel a végén ő csavarja maga köré a naiv csábítót. Nagyon jól leképezi a játék, hogy a valóságban is mennyire nehéz csak szövegben kommunkiálni, nincs az az emoji, ami helyettesítené a személyes kapcsolatot. Egy rossz helyen elejtett � nem a szerelmet, hanem a dühöt fogja lángra lobbantani.

Sajnos a játék brazil és amerikai kiadásaiban is főleg érzelmi alapon döntenek a játékosok, még egyelőre hiányolom azokat az eszesebb résztvevőket, akik átlátják a játékot és úgy is kezelik a nagy döntési helyzeteket. A brazil változatban talán egy kicsivel több ilyen elem van, ezért ha valaki emiatt kezdené el annak ezt ajánlom. Viszont a kultúrális távolság miatt sok nüansz kevésbé volt érthető nekem. Az angol apróságait értettem, meg tudtam mit jelent, hogy a Los Angelesből jövő utálja a New Yorki játékost. Brazíliában erre kevesebb támpontom van, mégis élvezetes végig a játék és egypár generált konfliktus helyzet tök jó térdcsapkodós reakciót váltott ki belőlem. Az amerikai változat nagy problémája az utolsó epizód, aminek a legizgalmasabbnak kellene lenni, de sajnos itt nem tudtak szakítani a valóságshowkban bevált koncepciókkal. Az egyórás záró műsor visszaemlékezések és nem túl érdekfeszítő interjúk tömkelege, mindezt az utolsó 10 percért, hogy meg tudjuk ki viszi el a pénzt a végén. Reméljük ebben a brazil változat fejlődött, ha nem, akkor az utolsó rész nagyrészét majd áttekerem.

A bejegyzés írása közben jutott eszembe, hogy tulajdonképpen én most azon szórakozom, hogy lakásokban elzárt emberek csak számítógépen keresztül tudnak kommunikálni egymással. Kicsit ironikus a jelenlegi helyzetben, de nem tudok vele mit tenni, ha rohadt szórakoztató.

(Netflixen hetente négy új epizóddal jelentkezik)

KÉPREGÉNY

Plunge #2

A DC sajnálatos módon tavaly nyáron végleg megszüntette a jobb napokat is látott Vertigo brandjét. Ezután a korhatáros képregénysorozataikat a DC Black Label alá pakolják. Ez alatt pedig kialakult egy kisebb horror minisztorikkal foglalkozó gyűjtő cím, Stephen King fiának nevével fémjelzett Hill House Comics. Mindig is érdekelt, hogy a horror, hogy tud pontosan működni képregényen belül és Joe Hill már felépítette a renoméját a körülrajongott Locke & Key-el, amit szintén tervezek pótolni a közeljövőben. Viszont a Plunge idén Februárban kezdődött, pont jő időben ahhoz, hogy beleugorjak. Egy 40 éve eltűnt hajó segélykérő jelét kezdi el fogni egy megfigyelőközpont  cunami után. Természeten a cég, akinek köze volt ahhoz a hajóhoz ki szeretné deríteni, hogy mi történt a hajójával és a megszokott embereik nem alkalmasak a feladatra. Az összeverbuvált csapat pedig nagy lelkesedéssel nekivág a rejtély felderítésének.

Az első rész elég könnyed felvezetés volt, gyakorlatilag a karaterek és a fő konfliktus megismertetésével foglalkozott, a végén viszont egy elég ijesztő cliffhangerrel zárult. A második rész ezzel szemben maximumra pörgeti a háttérinformációk adagolását, megjelenik több helyen a misztikum, kiderülnek a szereplőinkről titkok és egyértelműen elindul a félelem fokozása. Így működik a horror egy képregényben! Hangulatában sok mindenhez hasonlít, kicsit new-weird, sok momentumában a The Thing is visszaköszön, de volt benne elég sok egyedi elem is. Hill ügyesen skicceli fel a karaktereit és nem ódzkodik attól sem, hogy néha humorral oldja a feszültséget. Ehhez pedig tedd hozzá Stuart Immonen rajzait szokás szerint Dave Stewart tuskihúzásaival és teljes a borongós hangulat. Immonen karakterei szerintem nagyon szépek, a rajzstílusát már a Nextwave óta bírom, és itt még az is látszik, hogy sokkal több időt hagytak neki a részletek kidolgozására. Dave Stewart tökéletesen kiemeli a fontos részleteket a rajzokon a vaskos kontúrjaival és pontosan tudja, hogy hol kell a képnek közben teljesen feketének is maradnia. Abszolút várom a folytatást, a kérdések fel vannak dobva, a lehetséges válaszok pedig egyre érdekesebbek.