A november 12-i dátumot érdemes a naptárunkba vésni popkulturális szempontból, mert meghatározó lesz a közeljövőre nézve több szempontból is. Egyrészt a Disney+ megjelenésével végső sebességbe kapcsolt a streamingháború és innentől kezdve nem lesz megállás. A gyengébbek gyorsan lemorzsolódnak majd, az erősebbek pedig még nagyobb szeletet fognak kiharapni a piacból. Aki nem tud egyéni és nem mellesleg egyedi tartalmat gyártani az lemarad. A Disney az egyedit inkább kizárólagosságban értelmezi, úgyhogy ők a saját klasszikus kínálatuk mellet az elmúlt évek alatt felvásárolt márkákat fogják a saját platformjukon futtatni. Erről sokat lehetne beszélni, de nem szeretnék, majd meglátjuk, hova jutunk az elkövetkező 1-2 évben.
Másrészt pedig ezzel az indulással egyidőben az egyik saját gyártású terméküket, egy élőszereplős Star Wars sorozatot is kidobtak a rajongóknak. Ezzel viszont elhivatott rajongóként mindenképpen szeretnék foglalkozni. Még akkor is ha Star Warsról szóló vélemények írásánál egy kockázatosabb foglalkozás van, Star Wars filmeket készíteni. Amikor még pletyka szinten ez Boba Fett sorozatként futott akkor én erősen szkeptikus voltam. Főleg mivel mellette az Obi-wan és a Yoda sorozatokat lengették be. Mindegyikben csak a fan service túlpörgetését láttam, egy olyan időszakban és területen, amit már én is unok. Miközben ott van egy végtelenül színes világ, nem beszélve az „történelem” többi távoli részeiről. Ma pedig ott tartunk, hogy már kétszer néztem meg a The Mandalorian első részét, és biztosan állíthatom, hogy ez nem csak az IP kizárólagossága miatt egyedi. Ugyan egy rész alapján nem szeretném megítélni, de gyorsan összeszedem 6 pontban, hogy miért tetszett nagyon amit eddig láttam.

• Új erőviszonyok

A jó és gonosz egyik klasszikus reprezentációja a Lázadó-Birodalom, azon belül pedig a Jedi-Sith szembenállás. A háttérben ugyan itt is érezzük ennek a lenyomatát, de úgy tűnik ennek a történetnek nem ez lesz a fő szála. Annyi érdekes faj, világ és történet lett már belengetve, ha csak a filmes univerzumot nézzük, hogy eddig is eltékozolt időnek éreztem minden percet, amikor újra ezt a megszokott párharcot melegítettük fel. Ugyan a mandaloriakkal már sokat foglalkoztunk, de mégis üde színfoltnak tűnik a fejvadász irány. Egy olyan helyre tud elvinni minket, ahol farkastörvények uralkodnak, ahol mindenki átgázol mindenkin, ha éppen így diktálja egyéni érdeke. Egyik karakter se pakolható egyértelműen jó vagy rossz oldalra. Itt mindenki az univerzum peremén létezik, egyik karakternek se látszik egyértelmű kötődése valami nagy centrális erőhöz, még a mandaloriai főhősünk se tartozik egyértelműen egy híres klánhoz sem (bár gyanítom ez később előtérbe fog kerülni).

• Az univerzum söpredéke

Mivel a galaxis szélén vagyunk, ezért hálistennek nem hemzsegnek az emberek, hanem tele van a világ furcsábbnál furcsa lénnyel. Ezek ráadásul mind éltek és mozogtak, nem csak kötelező elemként voltak elszórva a háttérben. Imádtam mindkét kocsma jelenetet, tele volt nagyon sok ismeretlen és ismerős figurával és már alig várom, hogy ki lesz a következő, aki akár szárnysegédként akár elfogandó ellenfélként feltűnik. Aztán ott vannak különböző szörnyek. Az óriás rozmárcsigánál (vajon hány fővonalas rajongó lincsel meg ezért) az elején már tátottszájjal vigyorogtam, aztán megjelentek a blurrgök, amikhez hasonlóan idiótán kinéző kreatúrákat eddig csak rajzfilmekben engedtek meg ebben az univerzumban. Remélem az ilyen furcsaságokkal nem fukarkodnak a jövőben sem, mert ezek nagyban hozzájárulnak a Star Wars hangulathoz.

• Világépítés

Úgy tűnik erre végre összeállt az a csapat, aki minden apró részletét ismeri a teljes bővített univerzumnak és ezt jól is kamatoztatják. Jon Favreau egyéni stílusa eddig jól átjön a forgatókönyvön. Nagyon jól adagolja adagolja egymás mellé a humort és az akciót és ezeknek a dinamikáját, Filoni pedig jól viszi át a rendezésbe is. Mondjuk ebben neki van tapasztalata már az animált sorozatokkal. Emellett viszont nagyon sokat segít a világépítés tudatossága. Egy olyan helyre kerülünk, amiről először azt hisszük, hogy nagyon jól ismerjük, mégis tele van meglepő elemmel. Megtudjuk, hogy sose szeretnénk látni üríteni egy mythrolt, ami nyilván csak apró geg, de olyan háttérben meghúzódó geopolikai és történelmi elemeket is elkezdünk szépen lassan kifejteni, mint a Beskar fontossága a mandaloriaknál. Érdekes egyensúlyt sikerült találni az alkotóknak abban, hogy hogyan nyúljunk bele elég mélyen a mitológiába és mutassunk olyan elemeket, amik ismerősek bárkinek aki már látott Star Wars filmet, vagy akár még anélkül is. Az pedig egy csodálatos fricska lenne, ha Pedro Pascal végig a fején tartaná a sisakját a sorozat alatt, miközben minden részben ugyanígy poénkodnak ezzel, hogy ugyan miért is nem veszik le a mandaloriak soha a bukót.

• Zene

Ludwig Göransson nevét Childish Gambino „Awaken, My Love!” című albumánál felvéstem magamnak egy elég vastagon fogó tollal. A fickó itt is megcsinálta! Egy olyan zenét készített eddig ehhez a sorozathoz, ami semennyire nem hasonlít a klasszikus John Williams darabokra. Sokkal kalandfilmesebb a megközelítése a zenéhez Göranssonnak, ami szerintem nagyon jól ül a világhoz. Nem lehet felfedezni benne semmi ismerős motívumot, a hangszer használat is kellőképpen furcsa a sok fafúvós elemmel. Ezzekkel nagyon jó atmoszférát teremt a résznek és tud hasonlóan epikus is lenni bizonyos helyeken, mint az eredeti OST. Valami nagyon kiemelkedő, elsőre megmaradó téma talán hiányzik, igazán a vége főcím alatt lévő The Mandalorian téma ütött csak, viszont az nagyon.

• Műfajváltás

Már az előzetesek alapján is úgy tűnt, hogy végre eljutottunk oda, hogy a kalandfilm elemek mellett hajlandóak voltak egy új műfajt ráhúzni a sorozatra.Ez a rész hardcore western volt, már a felütéssel megidéztünk rengeteg klasszikust, de a végső páros leszámolásnál a főhősünkhöz hasonló droidszkeptikus régivágású vadnyugat rajongók is elcsöppentek. Ha nem tudunk kiszakadni a Skywalkerek vonzáskörzetéből, akkor ott lenne a lehetőség különböző műfajokban kísérletet tenni és kiléptetni a filmeket az általános Star Wars felépítésből. Nagyon üdítő, hogy a The Mandalorian elsőre mindkét lépést megteszi, én pedig készítem a kalapot a fejemre, a búzaszálat meg a számba a következő részekhez.

• Sorozat struktúra

Alapvetően nagyon kevés sorozatot nézek mostanság, nem szeretem, ha a nézői reakciók és a nézőszám alakulása határozza meg, hogy meddig tart egy sztori. Itt is sok mindenen fog múlni, hogy mennyire tud hosszútávon megtartani magának a The Mandalorian, de nyilván a Star Wars világ miatt van egy elég nehezen behozható előnye sok mással szemben. Viszont úgy éreztem, hogy nagyon jót tett neki a 40 perc játékidő, feszes volt végig, az apró világot felvázoló snitteken kívül nem volt benne üres járat. Itt mondjuk még látom benne a rizikót és még én se döntöttem el, hogy pontosan mit is szeretnék a további 7 résztől. A limitált epizód szám alapján érdekes lehet egy epizódikus felépítés, amiben minden részben más bountyval foglalkozunk néhány visszatérő szereplővel. De a Clone Wars és a Rebels is akkor működött igazán, amikor ezeket egyre szorosabban összefűzték egy történet köré. Itt pedig baromi kiváncsi vagyok, hogy miért is őrizték egy világvégén lévő bázison annyian az első rész fő célpontját. Nem vagyok naiv, hogy itt is extenzív piackutatás áll a művészi elképzelések mögött, de bizakodom, hogy legalább az évadokat előre átgondolt koncepció alapján készítik és remélem még sok helyen meglepnek fordulatokkal.

Indulásként nagyon elégedett vagyok és alig várom a pénteket a következő rész miatt. Az emlékeimben azonban itt van, hogy ezek voltak azok a pontok, amiket pozitívumként emlegettem a Solo film kapcsán is. Viszont sajnos azt a rendezés sótlansága (és itt rád nézek Ron Howard) a középszerűségbe taszította a filmet. Itt a gárda sokkal ígéretesebbnek tűnik (egyedül Bryce Dallas Howardban kételkedem) és remélem a limitált számú epizódban végig tudják hozni ezt a hangulatot. Attól pedig igazán megdobban a szívem, hogy az első rész mellett Dave Filoni kapott még egy epizódot rendezésre. Ő egy igazán imádható emberi figura a Lucasfilmnél, egy olyan háttérember, akinek lassan olyan kultstátusza van, mint bizonyos részeknek. 
Nagyon jó az indulás, de még nem vagyunk ott, ahol én igazán látni szeretném a Star Wars-t. Viszont egyértelműen a The Mandalorian tette meg ebbe az irányba a legtöbbet.