Nagy késést halmoztam fel a karantén naplóval, de ez lehet azt jelenti, hogy az eheti beszámoló korábban jön. Viszont ebben minden zsáner kedvelője talál valami magának valót. Koszos western, zombi komédia, science fiction, de romantikus lányregény és családi dráma is bekerült. Vajon mi került fel ennek a hétnek a csúcsára?

FILM

Tigers are not afraid (2017)

A mexikói drogháború innen Európából nézve csak egy rémtörténetnek látszik, de ott az emberek már gyerekként a bőrükön érezhetik. Így történik ez a film főszereplőjével, akinek eltűnik az anyja, így egy szedett-vedett utcán lógó gyerek csapathoz tartozik. Ez a csoport pedig mellőz minden klasszikus romantikát ebből a történetből, mert a szereplőink már addig is a túlélésért küzdöttek, amíg szerencsétlenségükre egy rossz embertől loptak el egy telefont. A túléléshez pedig a kérdés adott, tudnak e tigrisekké válni, hiszen azok nem félnek semmitől. A mindennapjainkban jelenlevő horrort mindig sokkal hatásosabb gyerekek szemén keresztül bemutatni (ld. a két héttel ezelőtt csúcsa: Monos). A saját naivitásukkal máshogy tudnak rácsodálkozni olyan dolgokra, amik a felnőtteknek már adottak. Nem szeretjük ezeket, nem értünk vele egyet, mégis könnyedén legyintünk rá, hiszen ilyen a világ. A gyerekek viszont nem ilyenek, ők igenis megkérdőjelezik, hogy az anyukáknak miért kell eltűnniük és a rossz miért nem nyeri el méltó büntetését. Nekik ráadásul ott van egy olyan mesevilág, ami egyik oldalról a félelmeiket a legdurvább rémálommá tudja változtatni, viszont ha ezt sikerül legyőzni akkor a fantázia segítségével mindenki tigrissé válhat. A tigrisek pedig nem félnek. Erős és nagyon hatásos sötét mese a Tigers are Not Afraid tele mágikus elemekkel. (Például egy iPhone-al, ami napokig bírja akkumulátorral, folyamatos használat mellet. De lehet ez is csak felnőttként zavart, mert rájöttem, hogy a valóságban ez is túl szép, hogy igaz legyen.)

Little Women (2019)

Ugyan sok tőlem távolálló témával igyekszem ismerkedni, de a Little Womenhez hasonló filmeket messziről szoktam kerülni. Greta Gerwig viszont annyira megvett a korábbi filmjeivel (színészként és rendezőként is), hogy miatta elsősorban bármit hajlandó vagyok megnézni. A korábbi filmjeit pont azért szerettem, mert a klasszikus lányregények szentimentális emancipációs problémáival foglalkozik modern köntösben. A Frances Ha és a Lady Bird főhőse is erős női alakok, viszont nem kizárólag az a történelmi társadalmi beidegződés határozza meg az életüket, mint a Little Women főhőseit. Ebben a filmben négy lány testvér életét követjük végig, mindegyikőjük tele van olyan álmokkal, amik akkor csak a férfiaknak lehettek. Festők, írók vagy csak egyszerűen gazdagok szeretnének lenni. Végül pedig természetesen emellett vagy ezekről lemondva szerelmet találnak. Ez így nyilván véglegetekig lecsupaszítása a film mondanivalójának és nem is akarom lekicsinyelni a Little Women érdemeit, de rá kellett jönnöm, hogy nem hiába tartottam magam távol a hasonló történetektől. 

A film tele van már bizonyított vagy éppen felfutó sztárokkal, akiket öröm nézni, ahogy lebucikolnak a szerepükben. Florence Pugh-ank amúgy is egy rendkívül erős éve volt a 2019 és ez a szerep az év megkoronázása Saoirse Ronan és Timothée Chalamet mellett, akik így hárman a gárda krémjét adják ki. Nem mintha panasz lenne bárki másra, ha valakit muszáj lenne kiemelni, akkor talán Emma Watsont hoznám negatív példáként, bár lehet, hogy ő kapta azokat a szövegeket, amitől engem igazán kiráz a hideg. A történet dramaturgiája folyamatos lendületben van, az időben való ugrálás is szépen mélyíti a karakterek közti viszonyokat. Az ellenérzéseim ellenére amúgy jót szórakoztam és az én férfiúi érzelmeimre is tudott hatással lenni. A lezárás szívmelengető érzésére kifejezetten szükségem volt ezekben az időkben. Azoknak nagyon ajánlom, akiket nem taszítanak a lányregények, a kosztümös filmek, mert ezek közül biztosan kiemelkedő alkotásról beszélünk, de én egyértelműen rájöttem, hogy ez nem az én műfajom, akkor sem, ha Greta Gerwig csinálja.

Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn) (2020)

Aztán jött ez a film, itt aztán már az emancipáció két lábbal támadt rám és püfölt a földön, addig míg nem értek egyet vele. Először 10 perc után kikapcsoltuk, mivel annyira ispirálatlan, érdektelen valami volt. Sőt annyi idő sikerült azt is elérni, amit nem gondoltam volna, hogy lehetséges: Margot Robbie a ripacskodást olyan szintre emelte, hogy idegesített. Van egy olyan gyengeségem, hogy nem szeretek filmet otthagyni, ha nagyon szar, akkor is végigszenvedem, hátha ott a végére összeszedi magát és kapok egy olyan utolsó harmadot, ami minden bánatomat elfelejti. Hát a Birds of Preynek ez nem sikerült, ugyanis a film pontosat ugyanazt a gyenge dramaturgiát követte az utolsó 15 percben, mint az elsőben:

• Frappánsnak szánt túlírt szövegelés
• Akrobatikus akciójelenet érdektelen és/vagy túlhasznált zenére vágva
• Pár vicces egysoros, amin nem igazán nevet senki

És ezt addig ismétli a film, amíg el nem indul a vége főcím. Ha lenne benne bármilyen fantázia, akkor még akár meg is bocsájtható lenne, de sajnos már az elejétől unalmas. Még az agyonhirdetett hiénát is csak annyira használják, hogy felrobbanjon a történet azon szakaszában, amikor éppen minden annyira rosszra fordul, hogy biztos vagy benne, hogy majd innen fordul minden jóra. Pedig abban a hiénában volt minden bizalmam.

The Great Silence (1968)

Banditák bújnak meg a város határában, lopott lovak húsát eszik, hogy még pár hétig kitartsanak, mert lehet, hogy akkor amnesztiát kapnak. Vérszomjas, pénz által hajtott férfiak vadásznak mindenkire, akinek a fejére vérdíjat tűztek ki. Ugyan "élve vagy holtan", de egy holttestet mindig egyszerűbb cipelni. Egy magányos vadász, aki nem ont emberi életet, csak önvédelemből. Egy egyedül maradt nő, akit minden rohadék akar a városban, de ha nem adja be a derekát, akkor mégis ő marad a büdös feketebőrű. A vadnyugat télen és a vadnyugat tele. Tele férfiakkal, akik az utolsó leheletükig ragaszkodnak az igazukhoz.

A The Great Silence igazi hamisítatlan spagetti western, annak is a mocskosabb fajtájából. Igazi emberi roncsok csapnak össze és húzzák túl egymás idegeit, amíg lövésre nem kerül sor. Ebben a filmben igazán a hősünk, Silence se egyértelműen pozitív figura. Menő fegyvere van, gyorsabban lő, mint bárki, a tragikus háttérsztori se hiányzik. Könnyen lehet a bosszújához és az ő erkölcseihez azonosulni, de azért az meglehetősen geci dolog, hogy úgy öl önvédelemből, hogy előtte mindenkit addig hergel, amíg rá nem lő. De mindez eltörpül Klaus Kinski Locoja mellett, aki egy igazi szemétláda. Az ő törvénye a pénz és semmiféle erkölcsi példabeszéd nem tudja elmozdítani, egy hűvős gyilkos, akit Sergio Corbucci rendező szépen lassan épít fel (vagy inkább le), hogy a végjáték után borzongva távozz a képernyőtől. Azt a fránya olasz szinkront is el tudtam feledni, Kinski annyira átadja a figurát. Két törvényen kívül férfi, akik mégis két különböző irányból érkeznek, az összecsapásuk elkerülhetetlen, a vég pedig mindenkit elér.

Shaun of the Dead (2004) - rewatch

Angol társalgásaimban meglepően sokat sütöttem el azt a poént a filmből, amikor Shaun és Yvonne csapata találkozik a sövények mögött.

- Shaun! How are you doing?
- Surviving.

Nyilván ez kontextus nélkül senki másnak nem volt vicces, azt meg nem gondoltam volna, hogy egyszer értelmet is nyer. Hálistennek legalább zombik nincsenek, bár ezután a film után mindannyian bátrabban szednénk elő bármilyen lakásban található eszközt egy kis hentelésre. Kocsmába sajnos a főhadiszállást most nem lehet ellenben áthelyezni. Az inkább hiányzik egy hónap után, mint a zombik.

Ha nem ismered még a filmet akkor hagyd abba azonnal az olvasást és indítsd el! Nem tudom hányadra néztem én meg, de az egyik legjobb vígjáték, zombis vígjátékok közül pedig egyértelműen első. Edgar Wright pedig zseniálisan használja a film által adott összes lehetőséget. Ha valakinek meg szeretném mutatni, hogy miért egyedi, csak a filmművészetben jelenlévő az eszköz a vágás, akkor ezt a filmet tenném be. Na jó, nem ezt, hanem a Hot Fuzz-ba, ahol még inkább tökéletességre lett fejlesztve a Wright-ra jellemző vizuális humor. Ebben a filmben nem csak a kimondott szavakon röhögsz, hanem az átmeneteken jelenetek között, a ritmusra vágott akciókon és a gyors visszatérő montázsokon. Vizuális humor magasiskolája, ami csak azért nem tökéletes, mert utána ugyanez a figura megcsinálta ugyanezt sokkal jobban, unalmas önismétlések nélkül.

Freaks (2019)

A miénkhez nagyon hasonló világban emberek a társadalmon kívül bújkálnak az igazságszolgáltatástól, az ablakaikat besötétítik, a gyerekeit nem engedek ki az utcára, hogy kerüljék az atrocitásokat. A szebb, politikailag korrekt szó, amit rájuk használnak az abnormális, de mindenki csak szörnyszülöttekként ismeri igazán őket. Lehet, hogy jobb is, ha többet nem árulok el a filmről, sőt lehet, hogy már most túltoltam az információt. A Freaks legnagyobb erénye a zavarbaejtő expozíció, ami gyakorlatilag jelenetenként adagolja az apró információkat, úgy, hogy közben mindig csavar egyet a műfaji elváráson is. Családi dráma, thriller, sci-fi műfajok egyvelege a film első legalább 40 perce, mire szépen összeáll a történet. Szuperül használja az alacsonyköltségvetés korlátait és teremt meg egy házon belül egy nagyon sokrétű világot a rendező páros. Azt viszont rettenetesen sajnálom, hogy a harmadik harmadra minden varázsát elveszítette. A metaforikus áthallások eltűnnek, a történet kiszámíthatóvá válik és a lezárást nem sikerül úgy grandiózussá tenni, hogy közben ne látszódjon rajta, hogy ezt mégis csak nagyon kevés pénzből csinálták. Kár érte összességében, de akik szeretik a low budget műfaji filmeket, azoknak érdemes beleugrani. Ha pedig azt szeretnéd, hogy végig az a kérdés motoszkáljon a fejedben, hogy a főszereplő most tényleg Emile Hirsch vagy csak egy lefogyott Jack Black, akkor is ez a te filmed.

Honey Boy (2019)

Shia Labeouföt, mint színészt igazán nem bírtam, utólag belegondolva főleg a rosszul sikerült nagy költségvetésű próbálkozásai miatt. A Transformersek és az Indiana Jones se miatta lett rossz film, úgyhogy talán kicsit jogtalan volt ez az ellenérzés. A legutóbbi tíz év őrült ámokfutása, ami sokszor a művészi önkifejezés köntösébe volt bújtatva már a teljes ellenszenvet váltotta ki belőlem.Tavaly a The Peanut Butter Falconban már láttam, ami tök jó kis film, de azért nem ájultam el az alakításától. Aztán most jött a Honey Boy, amit Shia írt, nagyvonalakban a saját gyerekkoráról, amelyben a vietnámi veterán alkohol- és drog problémákkal küzdő apja neveli (főleg erőszakkal) a gyerekét. Az emberi szenvedés nagyon sok formáját körbejárja a mozi, PTSD-től kezdve a függőségen át, a szenvedésből születő művészetig. Az apát pedig a filmben maga Labeouf alakítja, aki így tényleg mindent ki akart adni magából és magáról. Nem is lehet máshogy felfogni a történetet, mint terápiás alkotást, amit szerencsére a film is úgy kezel és nem csak a mellé olvasott információk adják meg ezt a kontextusát. A kezelés során nem csak a színész életébe kapunk betekintést, hanem átfogó képet ad arról is, hogy milyen az amikor összehullik az amerikai álom. Hogyan lehet túlélni egy elcseszett háború traumáját, mit csinál a filmipar a gyerekszínészekkel, akik tele vannak ambíciókkal és a sztárrá válásért cserébe hajlandóak mindent megcsinálni. Szépen adagolja a témákat és nem nyomja egyiket se az arcunkba, gondolatébresztőnek többet is el lehet tenni későbbre. Elsőre ez is egy szokásos Shia féle öncélú művészeti őrületnek tűnt (az egy másik cikket is megérdemelhetne, blöffként vagy tényleges művészeti aktusként foghatóak-e fel az olyan akció, hogy zacskót húz a fejére Cannesban, szexvideóval jelentkezik Lars von Trier filmjébe, egy múzeumban ül 6 napig, stb.), de a végén úgy jöttem ki, hogy sokkal jobban ismerem ezt az embert. Azon még azért dolgoznia kell, hogy színészként is jobban bírjam, de emberként nagyot nőtt a szememben és nagyon remélem, hogy a terápia sikeres volt a filmen kívül is.

Ez is majdnem elég lett a Heti Top kategóriához, de ezt a héten nem a filmek között kell keresni.

KÉPREGÉNY