Az elzártság folytatódik, úgyhogy én továbbra is naplózom, hogy mivel csökkentettem a soha nem fogyó kultúrális lemaradásom.
Kedves naplóm... Na jó, csapjunk inkább bele!
FILMEK
A Touch of Sin (2013)
Vakfolt 9. évad folytatódik, most már Kínában (átugrottam két korábban kitárgyalt filmet) járunk földrajzilag, Jia Zhangke filmjénél, ami négy különböző történetet mutat be a modernkori Kínából. Mind a négy történetet valós újságcímek ihlették, a közös kapocs az, hogy megjelenik mindegyikben az erőszak és annak különböző formái. Az első darabban egy vidéki bányászvárosban járunk, ahol Dahai tombolva tüntet a helyi Mészáros Lőrinc ellen, aki eladta a bányát, de semmit nem forgatott vissza a közösségbe. Ez Kínában még jobban szúrja mindenki szemét, de csak Dahai mer ellene igazán felszólalni, amikor a szépszó már nem működik, akkor előkerül a puska. Ami ezután következik azt, ha Tarantino látta, akkor biztosan nagyon irigyekedett. A hirtelen semmiből kirobbanó mélységesen erőszakos jelenetek megadják a film alaphangulatát.
Majd teljesen másképp folytatódik, ahogy átúszik a narratíva a következő epizódra. A következő három történetben is hasonlóan kilátástalan helyzetben, a társadalom peremén lévő élő karakterekkel foglalkozik a rendező. Ugyan sokrétűen mutatja be az emberi gyarlóságot és kizsákmányolást, de nehéz nem a kapitalizmus kritikájaként nézni a filmre. A történetek nagy részében szerepet kap a pénz és annak a hiánya. A bemutatott szereplők mindegyikénél végignézhetjük, hogy a kiszolgáltatottságnak mikor érnek el a arra a szintjére, amikor már nem könnyű megmondani, hogy emberek-e vagy állatok.
Kiki's delivery service (1989)
Újabb kényszerű animációs film, de a múlt hét hibáiból tanulva most próbáltam egy olyat választani, ami mindkettőnknek tetszeni fog. Mivel Lili szerette volna újranézni azóta ezért gondolom neki tetszett. A történet szerint a tizenhárom éves Kiki, - mint minden boszorkánytanonc - elköltözik egy másik városba, hogy beletanuljon a boszorkányságba, ezzel pedig gyakorlatilag az életbe. A film ugyanis egy coming-of-age sztori, ami varázslatosan mutatja be, hogy egy kislány, hogyan tanulja meg az önállóságót, miközben arra is rájön, hogy miért is olyan jó, hogy számíthat mások segítségére. Álmai városában kiépít egy futárszolgálatot, ami során nagyon sok apró problémát meg kell oldania, de összesodorja a szél sok emberrel, akik segítik a cég és Kiki személyes fejlődését is. Érdekes összehasonlítani ezt a Ghibli filmet az amerikai párjaival, amik szintén a felnövéssel foglalkoznak. A nyugati mozik konfliktusai általában a görcsös megfelelési vágyról, a céltalan dacos lázadásról szólnak, a Breakfast Clubtól kezdve a tavalyi Booksmartig. Ebben a japán filmben ezzel szemben a lázadás teljesen elmarad és egy sokkal tudatosabb önállasodásra vágyó főszereplőt mutat be. Hasonló konfliktusokon halad végig, mint nyugati társai, de valahogy mégis máshogy dolgozza fel őket. Közben pedig, ahogy Hayao Miyazakitól megszokhattuk nyakon van öntve egy (ebben a film vékony) varázslatos réteggel, amin erős szimbolikus jelentéseket tartalmaz. Nagyon érzéki történet, imádnivaló karakterekkel és a stúdiótól megszokott gyönyörű kivitelezésben.
The Platform (2019)
Ha valaki kritizálni szeretné a kapitalizmust egy nagyon szemléletes példával, akkor nem kell tovább keresnie a The Platformnál. A film egy "Gödör" nevű börtönépületben játszódik, amelyben a rabok párosával az egyre lejjebb lévő szinteken vannak elhelyezve. A szintek felülről vannak számozva és minél kisebb számon ébredsz az adott hónapban annál szerencsésebb vagy, mivel napjában elindítanak lefelé egy platformot tele étellel, amelyről egy bizonyos ideig lehet kajálni, majd megy tovább az alattad lévő szintre. Az 30. szint környékén már csak a maradékokat tudod enni, de erre is ráfanyalodsz többnapi éhezés után, az 50. szinttől lefelé a bőségtálnak nyoma sincs, már üresen érkezik a platform. A teljesen kiszolgáltatott alsóbb szinteken lévőket szépszóval nem tudod meggyőzni, hogy csak annyit egyenek meg amennyire szükségük van, hogy mindenki másnak jusson lejjebb is. Amikor a szépszó pedig már nem hat, akkor a fenyegetés használ. Ha wcként használod az étkező asztalt, akkor már ők is éhen maradnak. Visoznt ha ez működik, akkor rájössz a szimbolikus kapitalizmus problémájára, hogy felfelé nem tudsz szarni.
Nyomasztó atmoszférájú disztópikus film a The Platform, ami folyamatosan az ember és a társadalom nagy morális kérdéseit boncolgatja. Együttműködés, kiszolgáltatottság, az emberi mivoltunk megtartása folyamatosan terítéken van. Teszi mindezt teljesen nyersen, amilyen emberi testnedvet el tudsz képzelni az mind megjelenik a filmben, az összeomlások amiket bemutat tényleg egyes emberek utolsó elkeseredett próbálkozásai az életben maradásért. Iszonyúan durva élmény főleg, hogy a mondanivaló ugyan metaforákkal és szimbólumokkal van megerősítve, de azért egyértelmű az üzenet, amit közölni akar. Ugyan nem tudom mi lenne a megfelelő befejezése ennek a történetnek, de számomra a túlzottan optimista finálé kicsit elhasalt így a film se ért fel ennek a hétnek a csúcsára.
Swallow (2019)
Tinédzserkoromban egyszer majdnem lenyeltem véletlenül egy ugyanolyan rajzszöget, mint ami a poszteren van. Azóta is traumatizált ez az élmény. A film főszereplője direkt nyeli le ezt és az ennél még veszélyesebb tárgyakat. Az elején lévő testhorrorszerű résznél már majdnem kikapcsoltam a filmet. Utána nem is igazán tudom mi történt, mert minden fura tárgynál felkiáltottam, hogy "Azt ne nyeld le baszki!"
A családi melodráma ellenben nagyon nem tetszett, nem igazán értettem, hogy mit akar szimbolizálni ez a betegség és hogy hova fut ki a sok pszichológiai probléma. Vagy ha értettem, akkor nagyon elcsépelt. Viszont rég volt olyan film, ami ilyen szintű zsigeri rettegést ért el nálam. Kisképernyőn, elfordulva, sőt volt olyan jelenet amikor fejhallgatót levéve néztem.
Bloodshot (2020)
Ugyan nem érdemelt volna egy külön cikket, de erről itt olvashatsz bővebben.
Miles Davis: Birth of the Cool (2019)
Miles Davis baromira nem volt egyszerű ember, heroin függőség, családon belüli pofonok és hasonlók tarkítják az életét. Ezt a film szerencsére egyáltalán nem akarja elkendőzni. Viszont az minden egyes alkalommal meglep, amikor Milesal bármilyen kapcsolatba kerülök, hogy mekkora zenei zseni volt a fazon és hogyan volt képes folyamatosan radikálisan megújulni. A dokumentumfilm maga amúgy átlagos módon készült el, az mellette szól, hogy Milest megszólaltatják a filmben (Carl Lumby hangján), ezáltal rengeteg dologban megláthatjuk, hogy hogyan is állt az élethez. Arra viszont mindenképpen jó volt, hogy rájöjjek, hogy Miles Davis-re mindenkinek szüksége van az életében, csak meg kell találni azt a korszakát, ami neked való. Hagyok is itt egy számot, ami most passzol a hangulatomhoz.
HETI TOP
Monos (2019)
A múlt heti top után az aktuális is háborús film lett. A két film nem is állhatna távolabb egymástól. A Monosban a kolumbiai gerilla káoszba kapunk betekintést, a felhők felett mindentől távol egy hegycsúcson gyerekkatonák őriznek egy Doctora nevű foglyot és egy Shakira nevű fejőstehenet. Elsőre rendkívül abszurdnak tűnik az egész szcenárió és tájaktól, a fényképeztéstől és a zenétől is inkább olyan érzésünk van, mintha egy furcsa rémálomban lennénk. Ahogy megyünk előre a történetben sokkal egyértelműbbé válik a helyzet komolysága, de közben nem tudtam néha nem belefeledkezni, hogy ezek csak gyerekek, akik háborúsdit játszanak.
A Monost bevallottan olyan művek ihlették, mint A legyek ura, vagy a Sötétség mélyén (amiből az Apocalypse Now készült), ezek behatásait pedig rendkívül jól keveri össze egy sajátos hangulattá. A háború itt elmosódott, hiányoznak a frontvonalak, nincsenek egyértelmű ellenségek és nem is feltétlenül tudod, hogy ki ellen harcolsz. Ez a fajta kilátástalan túlélés érződik a film minden elemén. A forgatókönyv látszólag sehova se tart. Egyik karakter nevét se ismerjük, csak álneveken szólítják egymást a film során, a rab karakterének a háttértörténete teljesen hiányzik. De ezekre az információkra nincs is szükségünk a lényeg a "Horror", amit át kell élniük ebben a feldúlt világban.A fényképezés miközben csodálatos színekkel dolgozik folyamatosan teljesen idegen, más által érintetlen terüleket mutat. Bámulatos minden képkocka, az első pillanattól el lehet veszni a film látványvilágában. Mica Levi (aka Micachu) minden konvenciónak ellentmondó zenéje egyben idézi meg a dzsungel zajait, a hátterben húzódó háború hangjait és tart tükröt az egyre mélyebbre csúszó karaktereink lelkiállapotának.
From Beyond (1986)
A film rendezője Stuart Gordon 2020. március 24-én elhunyt. Mivel a Re-Animator neonzöld injekciós világa nagyon elkapott nemrég, gondoltam folytatom a mester életművének megnézését a szomorú aktualitás kapcsán. Újabb H.P. Lovecraft feldolgozás, újra Jeffrey Combs a főszerepben és hasonló őrületes praktikus trükkök. Végig élveztem a dolgot, pörgős, szórakoztató, néhol nyilván túljátszott, néhol történnek olyan dolgok, amiket horrorfilmen kívül senki nem csinálna meg. Bár el tudom képzelni, hogy kutatók között tényleg sok az ilyen mániákus mint Herbert West vagy mint itt Dr. McMichaels, akik végletekig hajszolják a kutatásukat. Ez is jobban átjött a Re-Animatorban, mint itt és annak a nagyon őrült humora is hiányzott ebből a filmből, de kellemes másfél órás kikapcsolódás volt.
Aniara (2018)
Esküszöm nem direkt csinálom, ezt a filmet már az év elején kitűztem a listámra. De úgy tűnik a The Platform mellett sikerült egy másik elzártsággal érintőlegesen foglalkozó filmet megnéznem. Az Aniara egy 1956-ban írt epikus svéd science fiction vers adaptáció, amiben egy Mars felé tartó űrhajó kénytelen pályátmódosítani, majd megválni az összes üzemanyagától. Ez azt jelenti, hogy onnantól csak sodródik a semmi felé magatehetetlenül. Furcsa filmélmény az Aniara, abszolút lírai módon közelít a filmmeséléshez, amiben több éven keresztül követünk egy tudós, aki a hajó egy mesterséges megnyugtató szobáját a Mimát irányítja. Ebbe a szobába lehet elvonulni, ha megnyugtató éber álmokra van szükségünk a hajó szürkeségében. Aki bemegy és lefekszik a szoba földjére annak a Mima mint egy virtuális valóság kreál egy szép, megnyugtató földi képet. Ennek kulcsfontossága lesz a film során, ahogy szépen süllyednek a hajó utasai a reménytelenségbe.
Különleges meditatív hangulata van a filmnek és szépen hullámozva játszik az emberek érzéseivel. A nézőével és a karaktereivel egyaránt. Nem láttam eddig más megfilmesített sci-fi verset, de ez alapján nagyon kiváncsi lettem az alapanyagra. Akik amerikai fantasztikus filmekhez vannak szokva azoknak biztos furcsa lesz egy kicsit, de a hasonló megközelítésű High Life-hoz képest ez sokkal kevésbé volt köldöknézős művészfilm. Adjanak ennek ők is egy esélyt.
ZENE
James Blake koncert az instagramon
Akartam írni az új Childish Gambino lemezről is, de akármennyire erőltettem a hallgatását igazán nem tudtam összeszedni róla túl sok gondolatot. Így zeneileg maradt az alábbi meghatározó élmény a múlt hétről. James Blake úgy döntött, hogy a karantén idején élő koncerttel szórakoztatja a követőit. Imádom a csávó zenéjét és ilyen hangszereléssel körülbelül a legnyugtatóbb dolog, amit az elzártság alatt hallgathatsz. Egész egyszerűen leült a zongora elé, benyomta a telefonját és énekelt, semmi extra hangosítás, semmi csillogó technika, csak James és a zongora. Nagyon szórakoztató amúgy, hogy ráadásul bénázik az elején és a teljes profizmust nélkülözi. Belebakizik számkezdésbe, elfelejt összekötéseket amiket megígér és amúgy is tök jót szórakozik Jameela Jamil lelkesítésével kísérve. Gyönyörű zenék, intim köntösben, tökéletes meditációs program a jelenlegi helyzetben.
