Ezen a héten kicsivel kevesebb film fért bele az időmbe, ellenben bekerült helyette egy pár olvasni való is. Boszorkányok, kis faluban tomboló angol legénybúcsús csapatok, mutánsok egy új világrendben, Richard Gere fiatalon és szegényen keresi az amerikai álmot, James Holdenék galaktikus háborúba mennek, az elf tesók kalandra indulnak, hogy megtalálják az apjukat és két japán srác némasági fogadalma egy TV-ért.

Csapjunk bele!

FILM

Suspiria (2018)

Lili boszorkányos mozija után kellett a felnőtteknek is egy kis boszorkányság. Én legalább is lelkesen ugrottam bele a Luca Guadagigno féle modern Suspiriába. Az eredeti ismeretében nyugodt lelkiismerettel győzködtem a feleségemet is, hogy ez nem lesz olyan vészes horror film. Meg amúgy is a Call Me By Your Name rendezője csinálta ezt. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyáltalán nem számítottam ennyire radikális újragondolásra. Az hagyján, hogy a neon esztétikát és azt a sok gyönyörű színt sokkal tompábbra cserélték, de az egésznek egy kicsit több történetet is adtak. Engem az eredetiben nem zavart, hogy a stílus uralkodott a tartalom felett, ennek a verziónak talán egy kicsit kárára is vált a túl sok mellékes körítés. Sokkal több megmagyarázhatatlan boszorkány mitológiát kapunk és egy elég erős történelmi hátteret is a 70-es évek BerlinjéveI. Ezekkel túl sokat akart a film és nem sikerült mindent jól beépítenie a kis rövid két és fél órás játékidejébe. Cserébe kaptunk egy elképesztően durván illusztrált művészet-mágia kapcsolatot, sok vérrel és testhorrorral leöntve. Ezek közül vannak jobb pillanatok, mint Olga break tánca, és vannak rosszabbak is, mint  Thom Yorke zenéje a katartikus nagyjelenet alá. Összességében meglepett a teljesen újszerű megközelítésével, de maradok inkább Dario Argentonál, a giallo esztétikánál és a Goblin progresszív rock zenéjénél.

Onward (2020)

Szegény Onward is a áldozatául esett, a koronavírusnak, nem sokáig futott mozikban mire ideért ez a nyavalya. Úgyhogy a Disney ezt is elérhetővé tette digitálisan valami olyan platformon, ami itthonról nem érhető el. A történet két félárva elfről szól, akik mindent megadnának, hogy az apjukkal újra találkozhassank. Meg a mágiáról ami az "emberi" lustaság miatt kihalt a világból. Ian a kisebbik fiú bátortalan, magának való éppen a kritikus 16. életévét tölti. Barley pedig az őrült nagyobb testvér, aki farmerkabátban, szakadt furgonjával randalírozik a városban és emellett megszállott szerepjátékos. Arra a bizonyos szülinapra előkerül egy varázspálca és egy varázsige, aminek segítségével egy napra feléleszthetnek valakit. A varázslat viszont balul sül és az apuka csak övvonalig jelenik meg alulról, a fiúk pedig vállt vállnak vetve indulnak a küldetésre, hogy még a 24 óra letelte előtt a másik felét is vissza is tudják idézni.

A mágia eltűnése és újrafelfedezése nem túl újszerű dolog, viszont  jó volt látni egy fantasy világot visszaköszönni pixar köntösben. Megkapod tőle a rengeteg D&D-s utalást, tele van 80-as és 90-es évek nosztalgiával, amiből mostanában sokat láttam, mégis tudják valahogy egyedien prezentálni. Tele van apró humoros kikacsintásokkal, felnőtteknek és gyerekeknek egyarát. A világa túl specifikus ahhoz, hogy univerzálisan mindenkinél úgy tudjon működni, mint egy Finding Nemo vagy egy Toy Story. De ami méginkább akadályozza a Pixar topjai közé kerülését az az, hogy a főszereplő karakterein túl talán egy igazán emlékezetes karaktert sikerült alkotni, a mantikórt. (Itt szeretném beszúrni, hogy az LBGTQ karakter nekem igazán fel se tűnt, utólag jutott eszembe a körülötte lévő botrány. Újabb ékes példája, hogyan lehet károsan ezt ügyet rosszul csak marketing fogásként alkalmazni és lehet teljesen idióta módon felháborodni ellene, mint pl. az Avengers: Endgame-nél is)  Viszont szerintem mindezért kárpótol minden családi pillanat a filmben, legyen az Ian és Barley kapcsolata vagy az apjukhoz való viszonyuk. Nem tudom a Pixar hogy csinálja, de nagyon ügyesen ki tudják facsarni az emberből az érzelmeket, teszik mindezt  úgy, hogy amikor megállt a könnyzuhatag akkor utána a maradék filmet teli szájjal vigyorogva ülöd végig.

Bait (2019)

Ahogy a Suspiriánál írtam én szeretem azokat a filmeket amik a narratívát alárendelik a művészi stílusnak. Ugyan nem könnyen befogadhatóak, de a film, mint művészet varázsát nagyon jól ki tudják emelni más művészeti ágak közül. Szoktam értékelni a különleges technikai kivitelezéseket és igenis van még ebben az évszázadban is létjogosultsága a fekete-fehér filmeknek (Cold War, Roma, The Lighthouse, hogy csak hármat említsek az elmúlt pár évből). A Bait egy olyan filmkészítő mozija, aki imádja a tecnikáját és hajlandó is alá rendelni egy technikai ötletnek a projektjét, mint a Baitnél is. A film egy Bolex kamerával készült és így megjelenítésében a némafilmek világát idézi meg, erős, sötét kontrasztokkal, vibrálással, szakadással, utólag felvett dialógusokkal, hangokkal. A történet pedig a helyi falu begyöpösödött halásza és az odaözönlő turisták konfliktusát járja körbe. Tök érdekes téma, a világ legtöbb részében teljesen releváns, Király-Kazinczy viszonylatban gyakorlatilag kötelező darabnak kellene lennie. Viszont annyira elidegenítő és monoton a rendezői koncepció, hogy én egyáltalán nem tudtam élvezni, sőt a film végére az érdeklődésemet is elvesztette. Utólag néztem róla reviewkat és nagyrészük áradazok róla. Ezért fenntartom a jogot, hogy engem talált el rossz pillanatomban a film, vagy csak szimplán hülye vagyok, hogy élvezzem, de nekem nem ment.

Days of Heaven (1978)

Egyik reggel valami durva rémálomból keltem 4:30-kor, nem igazán volt kedvem visszatérni, úgyhogy mire a lányok felkeltek, a reggeli kávé mellé megnéztem Terrence Malick második nagyjátékfilmjét, még a 70-es évekből. Látszik, hogy minden energiáját elvette ez a forgatás, mert ezután kellett teljes 20 év, hogy kijöjjön a következő filmje. A Days of Heaven minden jelenetét a cselesen elnevezett aranyórában vették fel, amikor a nap még épphogy a láthatáron van, vagy már lebukott, de még mindig biztosít fényt. Megtévesztő az elnevezés, mert ez valójában körülbelül egy 25 perces időszak volt ott, ahol a filmet felvették. Képzeld el mennyire nehéz lehet egy ilyen szűk időkeretből kihozni a maximumot napokon keresztül. Aztán ha ez nem lett volna elég, Malick két éven keresztül vágta a film, hogy összeálljon azzá, amit szeretett volna. Lehet, hogy a filmen dolgozók nem ezt gondolják, de megérte a sok fáradozás ezért a szemet gyönyörködtető csodáért. Malick vizualitása nem csak alátámasztja a film századfordulós romantikus narratíváját, hanem a vizualitást helyezi előtérbe. A fiatalabb testvér narrációján túl leginkább a képek beszélnek és mesélnek el nekünk egy nagy ívű történetet gyilkosságról, szerelemről, vágyakozásról. Az amerikai álom és a rémálom váltakozik képről képre, és amikor azt hinnéd, hogy már mindent láttál, akkor jön a természet, ami addig csak a hátteret szolgáltatta. Gyönyörű filmélmény, segített elfeledni a saját rossz éjszakámat és szebbé tette a napom hátralévő részét is.

KÖNYV

James S. A. Corey - Babilon hamvai (Térség 6. kötet)

Az Expanse sorozatot akkor kezdtem el nézni, amikor éppen kaszálták, viszont annyira érdekelt, hogy a könyveket elkezdjem olvasni. Most hogy már olvasom azt hiszem nem fogom soha elkezdeni a sorozatot. Kicsit ambivalensek az érzéseim, ugyanis néhány dolgot nagyon szívesen megnéznék, hogy hogyan valósítják meg, miközben a könyv olvasása közben azt éreztem, hogy ilyen durva dolgokat ennél jobban nem lehet sehogy se megcsinálni. Minden eddigi könyvben volt ugyanis egy olyan nagy jelenet, amitől leesett az állam és közben teljesen átéreztem ezeket a jeleneteket (protomolekula pusztítása az Eros, a halálos fékezés a lassú zónában, az apokalipszis az egész galaxisban). Eddig, mert ennél a könyvnél hiányzott ez a hatás, kicsit az volt az érzésem, hogy ez csak átvezető kötet két nagyívű történet között. A status quo újra felborult, de a döbbenet ami korábban minden könyvnél meg volt az kicsit hiányzott. A türelem viszont abszolút nagy erény ennél a könyvsorozatnál, mert ugyan fejezetről fejezetre rohanunk és az adrenalinlöket gyakorlatilag folyamatos, viszont a nagy egészet átfogó cselekményt egyáltalán nem kapkodják az írók. Szerettem, hogy visszakapunk régi mellékszereplőket, akiknél nem érted, hogy miért is kapnak önálló fejezetet, majd szépen felépül a szerepük fontossága és végre a "rossz" oldalon is kapunk nagyon érdekes karakterrajzokat. Az Inaros család, Marco és Filip történetszála testszett a legkevésbé, mert úgy igazán nem haladt semerre, csak a két karakter fejlődését szolgálta. Mintha Abraham és Franck (vagy most őket Coreynak kellene hívni) James Holden PR videó esszéit szerette volna megvalósítani könyv formájában és próbálták volna bemutatni, hogy Inarosék oldalán is ugyanolyan emberek vannak, mint a túloldalon. Még ha nem is szereted őket, akkor is meg lehet érteni azokat a problémákat amiken keresztül mennek. Filipnek konkrétan drukkoltam a végére, Marco becsavarodását meg kárörömmel élveztem végig.

A Babilon hamvait érzem a regénysorozat mélypontjának eddig, de a mérce olyan magasan volt, hogy elkerülhetetlen volt ez. Cserébe azért sikerült a végére olyan újabb bonyodalmak kiinduló pontját elrejteni a történetbe, ami miatt azonnal szeretném folytatni a történet olvasását.

KÉPREGÉNY

Dawn of X (2019- )

Rebootok. Amit a filmiparban utálok azt sokszor a mainstream képregény világában szeretni szoktam, pedig biztos az utóbbinál is hasonló üzleti döntés áll egy ilyen újraindítás mögött. Miért szeretem mégis? Mert amikor már nem tudsz kiigazodni azon, hogy ki melyik párhuzamos világban van, hogy miért egy afro-amerikai tinédzser van beöltözve Pókembernek és hogy lehet, hogy Amerika Kapitány beállt a Hydrához, akkor jön egy ugyanolyan komplikált reboot, aminél új lappal lehet indítani. Amikor ráadásul az X-Menről beszélünk, akkor sokkal bonyolultabb lesz a dolog a sok idősík és a rengeteg karakter miatt. Ráadásul soha nem lehetsz biztos abban, hogy éppen ki kinek az oldalán áll, vagy ki irányítja valaki más elméjét. Ha még nem riadtál el és érdekelt az X-Men univerzum és soha nem tudtad, hogy hol kezd el, akkor itt a lehetőség beleugrani. Sajnos a képregény ipar is éppen teljesen leállt a COVID-19 miatt, a nagy kiadók meg egyelőre nem hajlandóak digitális disztribuócióra átváltani. Így nehéz megjósolni, hogy mikor jönnek a következő történetek, de szerencsére jelenleg is van annyi olvasni való, hogy még egy ideig kitart a szórakoztatás.

Kezdésnek mindenképpen a House of X/Power of X sorozatot ajánlanám, ami egy összetett sztoriban felvázolja a jelenleg fenálló állapotot.Több idősíkon, rengeteg időugrással és kontinuum javítással tarkított sorozat gyakorlatilag arról szól, hogy a megtizedelődött mutáns populáció megelégeli, hogy minden jövőbeli idősík előbb utóbb egy olyan eseményhez mutat, ahol a fajukat a földdel teszik egyenlővé. Ezért mindent bevetve végül megalakítják a Krakoát a független mutáns államot, ahol minden (igen, Magneto, Apokalipszis az egész Hellfire Club, mindenki) X génnel rendelkező egyén egyesülhet. Leszámolnak a békés a módszerekkel és az emberek isten-komplexusára hatva próbálnak élni. Aki elismeri Krakoát annak hatékony gyógyszereket adnak halálos betegségekre, gyógyíthatatlan kórokra, cserébe kapukat telepítenek kulcsfontosságú helyekre így terjesztve az állam fizikai területét. A nagy kérdés az érával kapcsolatban az újraélesztés teljes legitimizációja. Akármennyire is jó ötlet az öt mutánsból álló szinte szimbiózisban élő csapat, aki vissza tudja hozni a halott mutánstudatokat, de ezzel gyakorlatilag minden halálesetnek a fontosságát elvehetik és a visszacsinálásra még rebootra se lesz szükség. Az eddigi általam olvasott kötetekben ezt jól kezelték, sőt kifejezetten érdekes kérdéseket fogalmaztak meg ennek a helyességével kapcsolatban. De igazából semelyik nagy cliffhangernek szánt haláleset nem üt ezután akkorát, mint eddig.

Ezzel az alapkoncepicóval elindul a Dawn of X névre keresztelt éra, amihez Jonathan Hickman, Marvel bejáratott írója kapta meg a teljes karmesteri szerepet. A nagy esemény mellett ő viszi a fő, simán csak X-Men néven futó sorozatot, mellette pedig elindult még 8 darab folytatásos sorozat meg egy pár különálló történet. A House of X/Power of X végigolvasása után bármelyik darab jó folytatás lehet, hiszen nagy részt mind erre a fő történetszálra épül. Azok az konfliktusok, amik pedig a karaktereink között vannak már nem csak az X-Men történelembe, hanem a popkultúrába is teljesen be vannak ékelődve így ezek megértése sem okoz gondot. A vizuális megjelenés is segít elhelyezni a karaktereket a belső viszályokban, mert szerencsére senki nem vált egyenruhát. Ugyan Magneto fehérben díszeleg, de nála jobb ha mindig számítunk bármilyen eshetőségre. A főtanácsban pedig sokszor előjönnek morális döntéshelyzetek, amiken keresztül az irók könnyedén felskiccelik, hogy a mutánsaink erkölcsi kérdésekben milyen oldalon állnak.

A fő sorozatot mindenképpen ajánlom, hiszen abban olyan ismertebb karakterek szerepelnek, mint X Professzor, Magneto, Mystique. Annak ellenére is, hogy Leinil Yu grafikai megoldásaival vannak problémáim, sokszor nagyon elnagyoltak, a tuskihúzás minimumra hagyása pedig néha hagyja háttérba húzodni a fontosabb elemeket. A 7. részig mindenképpen érdemes elmenni, addig kifejezetten jó pillanatok vannak, az új történetvonal pedig Starcraft rajongóknak is tetszeni fog szerintem. Nem egy világmegváltó történet, de a többi melléksorozat sokszor ide kötődik kisebb-nagyobb szálakon.

A négy számra tervezett X-Men/Fantastic Four is egy nagyon szórakoztató mini sorozat. Itt Franklin Richardsot próbálják átcsábítani Krakoára, hiszen a családból ő mutáns, de ezt persze Reedék abszolút nem támogatják, ami a gyerekeket még inkább arra ösztökéli, hogy kiszakadjanak a családi fészekből. Ebből kiindul egy jó kis csapat a csapat elleni ellentét, amibe a harmadik részre Doctor Doom is belecsatlakozik. Chip Zdarsky írása nagyon szórakoztató, a karakterekre fókuszáló szájcsatákat nagyon jól vegyíti a tényleg csetepatékkal. Terry Dodson rajzai pedig modern külsőt kölcsönöznek a történetnek.

Külön csemegét tudnak még nyújtani a Giant Size X-Men részek is. Az elsőben például Jean Grey és Emma Frost száll alá a halott Storm pszichéjébe, hogy megpróbálják visszarángatni őt az életbe. A mainstreamtől szokatlanul a 34. oldalon alig pár mondatnyi szöveg hangzik el. Hickman pedig afrikai pszichedéliával átitatott látomásokon keresztül repít végig minket a három női karakteren, hogy utána egy igazán odatett csavarral húzza fel mindenki pulzusát.

A kisebb csapatok közül is érdemes belenézni párba és eldönteni ki melyiknél horgonyzik le, engem az elején nagyon megfogott a Kate (sic!) Pride-os kalózkodós történet, a Marauders. Ugyanis Kate valami miatt nem tud bejutni a kapukon Krakoába, ezért hajóval tök részegen érkezik először a szigetre. Emma Frost pedig felkéri, hogy legyen ő azoknak a mutánsoknak a csempésze, akiknek az országa nem fogadta el a mutánsállam szuverenítását. De van alternatív Artúr király-kori Excalibur a mágiával foglalkozó X-menekre koncentrálva, intergalaktikus tinikalandok a New Mutants sorozatban, és az éppen márciusban induló szedett-vedett őrült mutánsokból álló Hellionsban is van jövőbeli potenciál. Illetve Wolverine nélkül nem is lenne semmi sem az igazi, hálistennek őt több sztoriban is láthatjuk. Ha valaki önálló Rozsomák sztorikra szomjazik, akkor abból is megjelent már két rész.