Hatodik hete itthon, de ugye ki számolja már?! Akik eddig unták a klasszikus filmeket, azok most megnyugodhatnak, a listában szereplő filmek átlagéletkora 2,6 év. Témákban és megvalósításokban azért lesznek furcsaságok. Az első igazán ütős dokumentumfilm ebben a listában szerepel, sőt azt is láthatjátok, hogy egy ősellenségemmel hogy békélek meg, újraéledt az Universal szörnyes univerzuma, körbejárjuk a gyávaság témáját és kicsit még a politika árnyoldalába is belenézünk. De ne aggódj Marvel is lesz, ha esetleg az hiányzott, persze nem úgy, ahogy gondolnád.

FILM

Invisible Man (2020)

A klasszikus Universal szörnyeket tömörítő Dark Universe-t elindító The Mummy szerintem alapvetően halálra volt ítélve. Csak az ötletet kitaláló ember hihette el az egészről, hogy ez így működni fog. A fogadtatása elég kellemetlen volt anyagilag és kritikailag is. Mindezek után mégis volt valaki, aki azt gondolta, hogy ezt a projektet mégis érdemes lenne erőltetni, csak kicsit más formában. Rájöttek, hogy ezek a karakterek a horror talaján működnek igazán jól, nem pedig középszerű kalandfilmekben. A kisköltségvetésű horror film ráadásul elég jól hoz manapság. (Amennyit a Tom Cruise féle szerencsétlenség Amerikában termelt, azt egy Get Out duplán hozta ugyanazon a piacon, ugyanabban az évben) Író-rendezői székbe beültették azt a Leigh Wannellt, aki az Upgrade-el egész ígéreteset ment. Ugyan az még a trash sci-fi vonalon mozgott, de láthatóan elég egyedi volt a rendező vizuális koncepciója. A The Invisible Mant viszont már kellően komolyan vette és alkotott egy meglepően erős filmet a párkapcsolati dominanciáról és a családon belüli erőszakról. 

A csavar annyi a történetben, hogy a klasszikussal ellentétben itt a tudós felesége a főszereplő, aki a film első percétől menekül az elnyomó férje elől. Látjuk, ahogy Cecilia előre összekészített eszközökkel, hogyan hekkeli ki magát a fényűző modern lakásból. Végignézzük, hogy hogyan kapcsol ki kulcsfontosságú pontokon lévő kamerákat, hogyan menekül az erdőn keresztül az előre titokban odarendelt autóhoz, hogy örökre kilépjen Adrian életéből. A film már az első 10-15 percben megragadja a figyelmet és feszült, feszes légkört tart fent úgy, hogy látod az üldözőt. Amit viszont utána művel Whannell, amikor már Adrian nem látható, az lesz csak igazán ijesztő Minden jelenetet megfertőz gyanakvással, onnantól kezdve nem tudsz úgy ránézni egy képkockára, hogy ne a közelgő veszélyt várd. A jumpscare-ekben pont azt nem szeretem, hogy általában kiszámítható, hogy mikor éri el a tetőfokát a feszültség és ugrik eléd bármi. Itt viszont olyan negatív terek vannak a filmvásznon, amitől a feszültség gyakorlatilag folyamatos, minden tükörkép mögött látható a teljes szoba is, ahol bárhol megbújhat a láthatatlan ember. A belső terek végig úgy vannak megteremtve és fényképezve, hogy a hátsó sarokban megbúvó fenyegetésnek mindig teret adjanak, anélkül, hogy a kompozíció felborulna. Úgy éri el a képszerkesztési egyensúlyt, hogy az agyunkra bízza a hiányzó elemek kiegészítését, mi meg nyilván odahelyezzük Adriant, ahol éppen a legjobban félünk tőle. Elizabeth Moss nagyon erős mimikája pedig csak felerősíti ezt a rettegést, telitalálat volt az ő castingja és talán most először tudtam teljesen élvezni az alakítását. Nagyon jól hozza az elnyomó párkapcsolatból menekülő őrület határán álló nőt, a játékával teremti meg a félelem mellé a személyes drámát, ami ugyanúgy a horror része.

Olyan ez a film, mintha Leigh Whannell egy nagyon fontos, sok XP-t hozó szintet lépett volna éppen, megvannak az Upgrade jó tulajdonságai, de mindenféle sallangtól mentesen, elengánsan tálalva. Eszközöket átmentett, de rájött, hogy mennyire lehet őket használni, hogy organikus részei legyenek a filmnek és ne pedig állandó túlzásként szórakoztassák a nézőt. Ugyan a rengeteg csavarból sajnos pont a legfontosabbak voltak számomra kiszámíthatóak vagy megalapozatlanok a vége felé, de így is jó úton halad a pályáján a srác. Ha a következő filmjére is tud hozni egy ilyen méretű ugrást, akkor arról már könnyen elő fognak kerülni a mestermű jelzők is. 

Diamantino (2018)

A film amitől Orbán Viktor rosszat fog álmodni. A Diamantino Portugália legbutább focistájáról szól, aki úgy játszik, mintha angyalok szálltak volna a pályára. Saját bevallása szerint, amikor igazán benne van a flowban, akkor őt nem zavarja senki, csak játszik a szőrős kiskutyákkal. Ha érdekel, hogy ez hogy is néz ki, hát megmutatom:

Szóval itt van nekünk Tino, aki hithű katolikus és csak a focihoz ért, majd elrontja az oroszországi vébé döntő utolsó nagy lehetőségét, egy büntetőt. A koncentrációját teljesen elvette, hogy pár nappal korábban először találkozott menekültekkel, először látott olyan embert, aki minden nap az életéért küzd. Azóta pedig csak ez foglalkoztatja, fel is adja a professzionális karrierjét és befogad egy menekült fiút, aki a világ legjobb apjaként csak nutellás palacsintán és Bongo Juice-on tervez felnevelni. Az előbbit mindenki ismeri, az utóbbi pedig a helyi kubu, szóval szegény Rashid a leginkább a diabéteszben lehet biztos a jövőjét illetően. Mindenközben Diamantino nővérei, akik csak a pénzre utaznak beviszik a srácot a szélsőjobbos párt programjába. A program alapján többek között falat húznak Portugália köré és klónozzák Diamantinot tizenegyszer, hogy megteremtsék az aranycsapatot. Hiszen a foci az, ami igazán nemzeti és újraegyesíti az ország polgárait.

Ha azt hiszed, hogy a Diamatino egy teljesen abszurd történet, akkor nem tévedsz. A történet csak úgy szórja a vadabbnál vadabb ötleteket és mint valami stoner fantázia bontakozik ki a szemünk láttára. Jópofa kis görbetükröt tart a személyi kultusznak és kever bele rengeteg aktuális témát a pénzmosástól az agymosásig. Valahogy mégis céltalan marad és elsüllyed a saját zagyvaságaiban. Ugyan jót szórakoztam és szerintem te is jót fogsz rajta, de úgy érzem, hogy vagy két fokkal lejjebb kellett volna tekerni az őrület potméterét, hogy igazán kritikus tudjon lenni korunk problémáival, vagy két fokkal feljebb, hogy az agybaj korlátok nélkül elszabaduljon.

Tigertail (2020) - NETFLIX

Amerikába érkező kisebbségről szóló filmeket már megszámolni se lehet annyi van. Az olasz bevándorlók sztorijait kívülről tudjuk, Akeem herceg udvartartásáról is hallott mindenki, viszont Thaiföldi fiatalokról még kevesen csináltak filmet. Ha a filmet Alan Yang rendezi, az könnyen kiemeli a filmet a sok hasonló közül. Yang az én látókörömbe a Master of None-al került, aminek társkészítője és írója volt, pár részt meg is rendezett belőle. Abban a szintén Netflixes sorozatban közvetlenül és finom humorral tudták tálalni Aziz Anzarival, hogy milyen is az élet Amerikában egy pakisztáni bevándorlócsalád fiaként. Egyszerű történeteket tettek egyszerre röhejessé és töltöttek meg rengeteg érzelemmel. A Tigertailel pedig pont ezt akarta megcsinálni nagyjátékfilmben de sajnos nem sikerült azzal az átütő erővel hatnia, mint korábban. Hiába az önéletrajzi ihletésű történet, a film a teljes középszerűségből nem tud kiemelkedni. Végignéztem, a rossz film nem ilyen, de őszintén nem tudok kiemelni egy pontot se amiben emlékezetes volt. A kultúrák különbözősége csak érintőlegesen van érintve, a karakterek drámái meg az utolsó 15 percre válnak olyanná, amivel érdemes foglalkozni. A történet átlagosságát jól lehetett volna ellensúlyozni valami esztétikai vagy akár szerkesztési bravúrral, de valahogy ez elmaradt. A zárójelenet pedig sajnos kifejezetten klisésre sikeredett. Ha olyan filmet szeretnél nézni, amiben keleti és nyugati kultúra találkozik, lehet rajta sírni és nevetni is, a színészek pedig lubickolnak a szerepükben, akkor alternatívaként a The Farewellt tudom ajánlani.

Force Majuere (2014)

A gyávaság nem tartozik a közkedvelt filmes témák közé, hiszen mindenki azt akarja látni, hogy az átlag ember hogyan reagál halált megvető bátorsággal és válik a szituáció hősévé. Mindenki legalább a mozin keresztül meg akarja tapasztalni, hogy milyen valami rendkívülit tenni egy olyan szituációban, amikor minden elveszett. Ruben Östlund nem ilyen ember, ő szereti látni milyen az, ha egy család szétesik egy tramuatikus esemény miatt. Szereti nézni, hogy a kis tócsába dobott kavics hogyan csinál egy gigászi szökőárt, ami után már semmi nem lesz a régi. A vízpart megmarad, de a károkat soha nem fogja senki eltüntetni. Amikor a The Square-t néztem már akkor éreztem, hogy a fazon nem százas, ezzel a filmjével pedig úgy igazán szíven ütött. Nagyon ügyesen tud zavarbaejteni, alig van olyan jelenet, amiből nem menekülnél legszívesebben. Valamiért mégis beszippant és nézed. A realitás, hogy a helyzetet már nem lehet megjavítani az első perctől világos. Onnantól pedig örvényként szippant le a mélybe a családi dráma. Minden kapálózás hiábavaló.

Nehéz a filmről úgy írni, hogy az amúgy első negyedben lévő nagy fordulatot nem lőném le, márpedig szerintem érdemes úgy nekiülni, hogy nem tudom mi fog történni. Ugyan szépen ki lesz bontva utána az üzenet és nem csak arra a jelenetre épít a film, de a döbbenet elsőre óriási. Tényleg azt láttam, amit? Tényleg csak így megyünk tovább? A Force Majeure a kellemes élménynek a teljes ellentéte, minden jelenetet a teljes feszengés jellemez, miközben körbejárja, hogy milyen törekény minden bizalmon alapuló kapcsolat.

Leviathan (2012)

Emlékszem mikor megjelent anno a Bowling for Columbine, hogy mekkorát néztem a moziban, hogy így is lehet dokumentumfilmet csinálni. Azóta kifejezetten keresem az érdekesebb darabokat a műfajból és van egy pár olyan darab, ami nagyobb élményt nyújtott, mint egy nagyjátékfilm. Általában vagy olyan témákat nézek mik, amik a szívemhez közel állnak (ld. a Miles Davis: Birth of the Cool) vagy olyat, amiről az égvilágon nem tudok semmit. Ellenbe már nincs az a téma, ami igazán nagy hatással tudna lenni rám, ha csak egy szimpla beszélő fejes megoldásban tálalják. Érdekesnek érdekes, de azért nem dobok tőle úgy hátast, mint az első Michael Moore filmtől, amit láttam. Ha azt ma látnám, biztos az is kevés lenne.

A Leviathannak sikerült elérni az, hogy 18 év után újra a képernyőhöz szegezzen egy doksi. A készítők Lucien Castaing-Taylor és Véréna Paravel sutba dobták a narratívát, hogy csak a képek és a hangok erejével mutassák be milyen a New England-i halászipar. A film hasonló megközelítést alkalmaz, mint a Qatsi trilógia, mindenféle szövegelés nélkül beledob a témájába. A Leviathanban nem finomkodnak, nincs felvezetés az éjszaka közepébe kerülünk egyből, húzzák az ipari méretű hálókat és baljóslatúan zörögnek a vasláncok. Teljesen a nézőre van bízva a percepció, csak a képek vezetnek, a legtöbb jelenetnél pár percnek el kell telnie mire megérted, hogy pontosan mit is látsz. A filmet végig GoProkkal vették fel, amiket a lehető legfurcsább helyekre rögzítettek, vagy éppen csak hagyták vergődni a hajó fedélzetén. Emiatt teljes közelségből szemlélhetünk meg minden jelenetet és mi is átvesszük a tenger hánykódását. Meditatív élményként szippant magába a furcsa, szinte túlvilági, helyszíni zajaiaval, hogy a legmélyebb pillanatokban kirántson a nyugodt állapotból és megmutassa, hogy milyen erőfeszítést kíván meg a halászás. Mit tesznek meg ezek az emberek azért, hogy a vendéglátóipart elássák tengeri eledellel és milyen óriási áldozatokat tesz meg a természet az emberi túlfogyasztás miatt. Érdekes, hogy a magyarázat hiánya nélkül mennyivel sokkal több értelmezése van a filmnek, bár pár erősebb jelenet miatt a természetvédők biztos nem fognak túl látni a természetet megerőszakoló emberiség üzenetén.

SOROZAT

The Last Dance 1-2. rész (2020) - NETFLIX

Már 47 napja volt, hogy megváltozott a reggeli rutinom. Aznap volt utoljára, hogy nem sokkal a felkelés után az NBA app-ot nyitottam meg elsőre a telefonomon. A csapatom, a Utah Jazz hajnalban az OKC Thunder ellen játszott. Mi a nyugati tábla negyedik helyéről vártuk az utánunk jövő csapatot. Még 18 meccs van hátra az alapszakszból, egy ilyen meccs ebben a szakaszban kifejezetten fontos. Az alkalmazás meg azt írja, hogy a meccset törölték. Kiderült, hogy megvan az NBA feltételezett patient zero-ja, a mi centerünk, Rudy Gobert személyében. Estére pedig felfüggesztették a ligát. 47 napja nem volt NBA meccs, pedig most már valahol a playoffban járnánk. Az ESPN viszont volt olyan jófej (és profitéhes), hogy emiatt előrébb hozta a The Last Dance bemutatóját. Mivel az utolsó részeket még éppen vágják ezért csak heti két részben ugyan, de minden kosárlabda rajongó kapott egy kis szívének közel álló tartalmat. Méghozzá a sportág aranykorából.

Emlékszem még 98-ban, amikor hajnalban tök álmosan néztem a döntő meccseit, Jordan és a Bulls éppen a 6. bajnoki címe felé menetelt, de úgy tűnt ez az év, amelyben meg lehet fogni őket. Én nem szeretem feltétlenül az egyértelmű helyzeteket, az underdogokat viszont annál inkább. Akkor 10 évesen határoztam, hogy a Jazz-nek fogok drukkolni. A logójuk menő volt a lila mezzel együtt. A nevet is imádtam és annyi idősen fel se tűnt, hogy Utahnak az égvilágon semmi köze nincs a jazz zenéhez. Meg ott volt Malone és Stockton, a furcsa páros, akik minden meccsen varázsoltak és nagyon királyak voltak a róluk készült kosaras kártyák is. Aztán persze kikaptunk, az az utolsó dobás már történelem. Jordanéket senki nem tudta megállítani. Ráadásul azóta is néha rémálmaim vannak Dennis Rodmantől, mert egyszer amikor meccs közben bebólintottam az ő fejére keltem fel.

Viszont arról az idei évig fogalmam se volt, hogy az ESPN stábja szabad bejárást kapott a Bullshoz az utolsó szezonba és úgy tűnik 23 év után MJ is úgy gondolja, hogy itt az ideje megmutatni ezt a felvételt az új generációnak. Lássa mindenki, hogy ki is volt az igazi király. Az, hogy a Chicago behúzza a harmadik bajnoki címét az mindenki számára ismert, viszont egy nagy csavart ad a történetnek, amit akkor én még tíz éves fejjel nem fogtam fel. Ez a Bulls úgy nyert, hogy közben éppen szétesett, a játékosok nem voltak túl fiatalok, Phil Jackson, edzőt már meneszteni akarták, Rodman tivornyáit senki nem tudta szabályozni, Scottie Pippent meg felháborítóan szarul fizették és ki is akart szállni. A The Last Dance egyszerre mutatja be a dinasztia keserű végnapjait és az utolsó dicsőséges menetelését. Nagyon izgalmas, elég őszintének tűnő nyilatkozatokkal van tele, az archív felvételek meg valami fantasztikusak. Látni azt, ahogy Jordant szétszedik a szezon előtt Párizsban és még a mikrofonos csávót is el kell zavarni, amikor a munkáját bevégezve autogrammot kér jól prezentálja, hogy Jordan akkor milyen státuszban volt világ szinten. A kulisszák mögötti jelenetek pedig megmutatják, hogy milyen figura is volt igazán. Az első két rész alapján nagyon várom a folytatást, egyelőre még csak a felszínt kapargatjuk, és ha követjük a dramaturgiát remélem most egy Rodman fókuszú rész következik. Talán a gyerekkori traumáimtól is sikerül akkor megszabadulnom. 

MÁS